Magyarország utolsó hercegprímása emlékirataiban „azylum”-ról, menedékjogról ír, amit élvezhetett, és eleinte „vendéglátói”, az amerikai diplomaták is bizonytalanok a terminológiában, de egy idő után felettes szervük, a washingtoni külügyminisztérium, a State Department őket is meggyőzi, hogy menedékről, „refuge”-ról (latin: refugium) lehet csak szó, mert az Amerikai Egyesült Államok nem ismeri el az azilumot, csak a humanitárius célból nyújtott menedéket, amennyiben az amerikai diplomáciai misszió fizikai közelségében valakinek az életét veszélyeztető körülmények merülnek fel.
Mindmáig sokan használják az emlékiratok olvastán az „azylum” szót és menedékjognak nevezik a főpásztor követségi tartózkodásának indokát, nem vetvén számot azzal, hogy az amerikaiak jelentős kockázatot vállaltak magukra, amikor befogadták és majd következetesen őrizték a magyar főpapot. Edward T. Wailesnek, a forradalom napjaiban érkezett új követnek néhány hónap elteltével el kellett hagynia állomáshelyét, mert a kádári rezsim kiutasította őt, nem adva alkalmat arra, hogy megbízólevelét átadja és jelenlétét legalizálja.
A hercegprímás egész ottléte alatt éjjel-nappal megerősített őrség vette körül a Szabadság téri amerikai követség épületét, téli időszakban motorjaikat járatva melegedtek és zavarták a bíboros álmát. Ő, aki – követ nem lévén – megkapta a két követi irodaszobát, a diplomáciai misszió „gyomrában élt”, körülötte egyhamar kialakultak a feltételek: magánszemély nem látogathatta, csak negyedévente gyóntatója és édesanyja, majd családtagjai.
Magánszeméllyel kapcsolatot nem tarthatott, csak Franz König bíborossal, aki a Vatikán diplomatájának számított, így látogatásának időpontját előre egyeztetnie kellett a megfelelő hatóságokkal, valamint Agostino Casarolival, aki akkor még nem volt bíboros. Első látogatása idején, 1963 májusában és utolsó személyes látogatásakor, 1965 szeptemberében monsignore volt, s amikor érsek lett, már nem ő látogatta Mindszentyt a vatikáni diplomácia képviseletében. A hercegprímás nem telefonálhatott és nem levelezhetett magánszemélyekkel.
Az amerikai elnököknek a befogadás évfordulóján
rendre küldte köszönőtáviratait vagy leveleit, majd hosszabb tájékoztatóit Magyarország történelméről és aktuális politikai helyzetéről.
Ezekre, két kivétellel, csak szóbeli választ kapott. Az egyik kivétel az Egyesült Államok első katolikus vallású elnöke, G. F. Kennedy volt, a másik Nixon elnök, aki aláírta azt a levelet, amelyből Mindszenty megértette, hogy immáron el kell hagynia a nagykövetség épületét. Nagykövetség, mert a magyar rezsim – ehhez a kifejezéshez a bíboros végig ragaszkodott – és az Egyesült Államok kormánya időközben, 1966 végén, nagyköveti szintre emelte a diplomáciai kapcsolatot.
1956. november 4-én senki sem tudta, hogy a menedék ilyen sokáig el fog húzódni. Az amerikai diplomatáknak egy idő után, az enyhülés, a „détente” éveiben, tehát 1963 után eminens érdekük volt, hogy a bíboros elhagyja a követséget, de erről a magas vendég nem volt meggyőződve. Nem hagyta el a védelmet nyújtó diplomáciai misszió épületét 1958 októberében, amikor Rómába mehetett volna pápát választani, ugyanígy 1963 júniusában sem.
Nem akart szanatóriumban menni 1965 őszén, amikor kiújult betegsége, a börtönévek alatt szerzett tébécéje, és vendéglátóinak a frankfurti amerikai katonai kórházból hordozható röntgengépet kellett hozatniuk, megfelelő technikai személyzettel együtt, hogy a helyszínen állíthassák fel a diagnózist.
Végül, néhány hét elteltével csoda történt vele, vagy vasakarata győzött: a tünetek megszűntek, és ő tovább maradhatott. Nem hagyta el a nagykövetséget 1967 forró őszén sem, miután a világ megtudta szándékát, amellyel tiltakozni akart a két kormány döntése ellen, hiszen az esztergomi érsek nem ismerhette el a budapesti rezsimet, ahogy az amerikai kormány azt megtette.
Mindszenty úgy vélte, hogy egyházmegyéje területén tartózkodik, ily módon eleget tesz a trienti zsinat óta kötelező püspöki rezideálás (egyházmegyéje területén tartózkodás) követelményének, mert az egyházjog nem ismerte a területenkívüliség fogalmát. Kádár János azonban egyszer, cinikusan úgy nyilatkozott, hogy ő nem tudja, hol van ez a Mindszenty, valahol külföldön, ugyanis a nemzetközi jog viszont ismerte a területenkívüliség fogalmát.
Kényes egyensúly alakult ki: az amerikai diplomatáknak nem volt szabad provokálniuk a magyar hatóságokat, magas vendégük szükségleteit úgy kellett ellátniuk, hogy az ne okozzon veszélyt se az ő személyére, se az amerikai követség fennmaradására.
Végül tizenöt év múltán miért hagyta el Mindszenty a követséget? Ebben két személynek látjuk nagy szerepét. Az első Martin J. Hillenbrand, az első amerikai nagykövet, akit alig kétéves budapesti szolgálat után a budapesti amerikai nagykövet hivatali főnökévé léptettek elő a State Departmentben, a másik pedig Alfred Puhan második nagykövet, aki háttértámogatást élvezve, meg tudta értetni a bíborossal, hogy
emlékiratai nem jelenhetnek meg addig, amíg az amerikaiak vendégszeretetét élvezi.
Mindszenty számára fontos volt, hogy emlékiratai megjelenhessenek, azok ne kerüljenek Kádár kezébe, és ne süllyesszék el a Vatikán levéltárában. Miután Francis Spellman bíboros meghalt, a hercegprímás tett néhány lépést, hogy egy amerikai magánszeméllyel, Monsignore S(z)abo Jánossal, másodgenerációs amerikaival, South Bend-i magyar plébánossal, aki őt menedéke idején ellátta szentmise-intenciókkal, kiadassa emlékiratait.
Ezzel olyan helyzetet teremtett, amelyben a Vatikánnak is lépnie kellett. 1971 áprilisában maga VI. Pál pápa hozta elő a kérdést Péter János külügyminiszternek, és indultak be a diplomácia fogaskerekei. Így történt, hogy hosszabb habozás után a hercegprímás 1971. szeptember 28-án Hegyeshalomnál elhagyhatta az országot és aznap a Vatikánba érkezhetett.
