1988. augusztus 20-án, a Szent Jobb-körmeneten Paskai
László bíboros bejelentette: II. János Pál pápa meghívást kapott magyarországi látogatásra. Sosem felejtem el azt az ovációt, hangos tetszésnyilvánítást, tapsot. Vártuk már, hogy elhangozzék ez a bejelentés. De nem számítottunk rá. Az „Isten, áldd meg a magyart!” és a „Tartsd meg Isten Szentatyánkat…” harsogott, az egekig ért. Érezni lehetett a változás szelét, és ez a hír csak erősítette: történelmi forduló közeledik.

Az Antall-kormány második évében jártunk, amikor 1991. augusztus 16-án délelőtt leszállt a Ferihegyi repülőtéren az Alitalia gépe. Néma várakozás, az egész magyar kormány, az államelnök, a parlament elnöke, a püspöki kar feszülten nézte, ahogy kinyílik a repülőgép ajtaja, és a lépcső tetején megjelenik II. János Pál pápa. Nagyon várt, de szinte hihetetlen pillanat volt.

Ott voltam a piros szőnyeg közelében, ahol Rapcsá-
nyi László, akinek segítője lehettem ezekben a napokban, izgatottan járt föl és alá, egyik kezében mikrofonnal,
a másikban lobogtak a jegyzetpapírok, próbálta láttatni a rádió hallgatóival ezt a szinte fölfoghatatlan, és alighanem joggal mondhatjuk így: történelmi eseményt.

A Szentatya lejön a lépcsőn, mögötte titkára, Stanisław Dziwisz, majd a vatikáni rangos kíséretben megjelenik Kada Lajos érsek, utána Ternyák Csaba, a Pápai Magyar Intézet akkori rektora, aki nem kis szerepet játszott a szervezésben, az előkészítésben.

Ahogy ezt a Szentatya általában tenni szokta, letérdel, megcsókolja a földet. A mi földünket. Magyarország földjét.

Majd az üdvözlésre válaszolva ezt mondja:

„Én is Európának ebből a térségéből származom, amely most egy új korszak küszöbén áll, és reméli, hogy hozzá tud járulni egy békés közösség
kialakításához,

amelynek nemzetei szolidárisak egymással. Magyar-
ország fiai és leányai! Aki szól hozzátok, honfitársatoknak tekinti magát, részt vesz a ti sorsotokban.”

Hogy mennyien lehettek, akik a rádión és a televízión keresztül részesei voltak ennek az eseménynek, nem tudhatom. De azt érezni lehetett, hogy most sokan, nagyon sokan együtt vagyunk egy kimondhatatlan örömben.

Nem messze áll a mi helikopterünk: Rapcsányi László,
egy rádiós mérnök, Kovács István, kezében egy körülbelül ötkilós mobiltelefonnal (micsoda újdonság és lehetőség volt az!), és én sietünk, beszállunk, fölszállunk; mellettünk a televíziósok helikoptere: még mielőtt a Szentatya Esztergomba érkezik, nekünk már ott kell lennünk.

Most is előttem van a látvány, Budapest, a hegyek, az esztergomi bazilika a levegőből, valamit a Dunából is látunk. Esztergom-Kenyérmezőn van a repülőtér, oda érkezünk. Átülünk a minket váró rendőrautóba, és a pápát feszülten váró sokaság sorfala között érkezünk be a városba.

Emlékek bukkannak föl bennem. Amikor készültünk a látogatásra, megkaptuk a rádió vezetésétől az utasításokat: visszafogottan, tárgyilagosan… Nem Szentatya, hanem a pápa…

A szentmise az esztergomi bazilika előtt: nem volt akkora a tömeg, mint amire számítottam, de sokan, nagyon sokan voltak. Pákozdi István atya ismertette a liturgia menetét a sokaságnak. Mi feszülten vártuk, hogy mikor kapcsolnak bennünket az élő adásba.

Rapcsányi László az egyik legrutinosabb rádiós volt.

Nem voltam rádiós, mégis én kaptam a feladatot, hogy a rádióközvetítésben közreműködjek. A latin nyelvű szentmise szövegét igyekeztem mintegy szimultán fordításban érthetővé tenni a hallgatóknak. Kimondhatatlan érzés: ott a Szentatya, a szent cselekmény – én pedig a rádiós közvetítőállásban nézem, hallom a történéseket, és megszólalok, először bátortalanul, majd belefeledkezve a szent feladatba, átéléssel mondom ország-világnak Jézus szavait, amelyeket Róma püspöke a magyarok főtemploma előtt az ünneplő sokaságnak latinul kimond: „Ez az én testem… Ez az én vérem…”

Rendőrautóval vissza a helikopterhez, Budán a Testnevelési Főiskola sportpályáján szállunk le. A Szentatya és szűk kísérete szárnyashajóval jön vissza Budapestre, a Parlamenthez, majd be az Országházba, ahol az állami vezetőkkel a hivatalos találkozás zajlik. Utána több tízezres tömeg várja a Kossuth téren, a Parlament előtt.

Másnap Pécsre repülünk. Amikor előkészítették az utat, hónapokkal előtte, kis repülővel mentünk Budapestről a pogányi repülőtérre. Bejártuk a terepet, majd a püspökségen folyt a részletek megbeszélése.

Akkor még nem sejtettük, hogy erre a szentmisére sokan nem tudnak majd eljönni: a jugoszláv határ túloldalán még az előző napokban is fegyverek ropognak.

Háború van. A misehelyszín nem telik meg. Mégis felejthetetlen. Mayer Mihály megyéspüspöknek, a házigazdának alighanem élete egyik legnagyobb élménye lehetett fogadni
II. János Pál pápát a mise helyszínén és a szép pécsi székesegyházban.

A helikopteren útitársunk Bőzsöny Ferenc, a rádió főbemondója. Ő olvassa a szentleckét a szentmisén. Hangját ismeri az egész ország. Itt azonban az ő felolvasásán is érződik a megilletődöttség.

Másnap Máriapócs. Hatalmas felkészülés. A város szélén felállítva az oltár. (Ma emlékhely már.) Görögkatolikus szent liturgia, a pápa vezetésével. Keresztes Szilárd püspök nagy tapintattal irányítja a görög liturgiában kicsit idegenül mozgó Szentatyát. Számtalan görögkatolikus pap az oltárnál. A rádiós közvetítőállás mellett vannak a tévések is, persze jó néhány kamera dolgozik az oltárnál, a hívek között, az emelvényen. Most igazán hasznát veszem annak, hogy számomra ismerős a görög liturgia. Mi következik? Mire figyeljünk? – kapom egyre-másra a kérdéseket.

A Szentatya a nyíregyházi görögkatolikus püspökségen ebédel. Papcsaládokkal, gyerekekkel találkozik. Lelkesen mesélték később, akik részesei lehettek, milyen nagyszerű volt a találkozás!

Mi, a rádiósokkal már Debrecenben vagyunk. Az Aranybikában eszünk valamit, feszülten várjuk a nagytemplomi ökumenikus istentiszteletet, a protestánsokkal való találkozást. Nyári meleg van. Az istentisztelet kezdete előtt jó időben elfoglaljuk benn a helyünket, a bejárattól nem messze. Tele a templom. Biztonsági emberek is szép számmal akadnak. Megérkezik a pápa. Belép a templomba. Kocsis Elemér püspök és Hegedűs Lóránt püspök kíséri. A hátsó sorokból valaki egyszerre csak kivágódik a padból, kiáltva: Ne tovább! Állj! Testével akadályozná meg, hogy a pápa továbbmenjen.
A Szentatya rezzenéstelen. A kíséret ijedtében nem tudja, mit tegyen. A biztonságiak közül ketten vagy hárman egyszerűen megragadják a földön fekvőt, és a helyére viszik.

Énekek, köszöntések, igeolvasás, majd a Szentatya néhány mondatot magyarul mond. Megtapsolják. Angolul folytatja. A kezemben lévő protokoll szerint Kada Lajos érsek fogja átvenni a szót, s olvassa fel magyarul a pápa beszédét. A Szentatya angolul olvas… A fejemen lévő fülesben hallom a budapestiek kiáltását: Csináljatok már valamit, angolul megy ki minden!

„Rapi” – mindenki csak így hívja Rapcsányit – valahol kinn, a templom bejáratánál. Amikor csak teheti, siet, hogy cigarettára gyújtson. Ő kellene, hogy megszólaljon, de nincs sehol… Nálam van a beszéd magyar szövege – mindennap reggel futár hozta az aznapi beszédek szövegét számomra –, kezemben a mikrofon. Megpróbálom gyorsan összefoglalni az eddig angolul elhangzottakat, majd szimultán fordításban olvasom magyarul a beszédet.

Van ennek a debreceni találkozásnak egy mindenki számára megrendítő, felejthetetlen eseménye. A Szentatya a házigazda református püspökökkel és szűk kísérettel kimegy a Nagytemplom háta mögé, a gályarab prédikátorok emlékművéhez, hogy maga helyezze el a koszorút. A kiengesztelődésnek, a békének kimondhatatlanul szép gesztusa.

Alkonyatban repülünk vissza Budapestre. Pilótánk magyaráz: az a hosszú, fényes csík a Dunánál az elkerülő autópálya hídja. Budaörs, repülőtér, rendőrautó, vissza a városba…

Szombathelyre menet a helikopter letér az előre engedélyezett útvonalról. Pannonhalma fölött teszünk két kört. Néhányan kendőkkel integetnek – előző nap jeleztem, lehet, hogy arra szállunk.

Vége a szombathelyi szentmisének. Nagy eső volt az éjszaka, de most ragyog az ég. Dagonyázunk a helikoptertől a közvetítőállásig, majd vissza. Pilótánk kiáltja:

Siessetek, ki tudja, leszállhatunk-e Budapesten. Eltűnt Gorbacsov, keresik, nem találják…

(Valóban, Gorbacsov, a Szovjetunió reformpárti vezetője ekkor, augusztus 19–21. között volt krími dácsájában házi őrizetben.)

Izgalom, nyugtalanság, senki nem tud semmit. Vajon holnap, a Hősök terén mit fog mondani II. János Pál pápa?

Délután találkozó a papnövendékekkel, fiatal szerzetesekkel, közös imádság a Mátyás-templomban. A karzati könyöklőről csendben kísérem az eseményt. Utána irány a Népstadion, fiatalok sokasága, ünneplés, balett, ének. Leírhatatlan a hangulat. Ránk esteledik.

Szent István ünnepe, augusztus 20. A Szent István-
bazilikában kezdődik a Szentatya programja: betegekkel találkozik, őket erősíti. Majd a zsúfolásig tele Hősök terén mutatja be az emlékezetes, sodró erejű, lélekerősítő, bátorító szentmiséjét. Félmillióan lehettek, s ki tudja, mennyien követték a televíziós és rádiós közvetítést.

„A Szovjetunióból érkező hírek hallatán egyre erőteljesebben imádkozom Istenhez, hogy azt a nagy országot ne érjék újabb tragédiák. Azt kérem az imában, hogy a közelmúlt éveinek erőfeszítései, amelyek arra irányultak, hogy egy egész társadalomnak visszaadják hangját és méltóságát, ne kerüljenek veszélybe” – mondta
II. János Pál.

A Szentatya a püspökökkel ebédel fönn, a budavári prímási palotában. Majd a búcsúzás következik kinn, a repülőtéren. Soha nem jutottam ki még olyan gyorsan a repülőtérre, mint a rendőrautóval, a végig lezárt, biztosított úton. A Szentatya búcsúzó beszédében mondja:

„Tudok osztozni hagyományaitokban és jelenlegi közös erőfeszítéseitekben, hogy boldogabb és emberibb jövőt építsetek, mert a lengyel nemzet fia vagyok, amelynek olyan sok közös vonása van a magyar történelemmel.”

Amikor fölszállt a Szentatya gépe, és néztük az egyre távolodó repülőt, úgy éreztük magunkat, mint az apostolok, amikor Jézus eltávozott közülük.

Mi volt ez a néhány nap? Eleinte úgy gondoltam, nem leszek jelen egyik helyszínen sem: valahogyan távol állnak tőlem ezek a „nagyrendezvények”. Féltem, hogy színház lesz. Most úgy tekintek vissza rá, mint életem egyik legnagyobb élményére. Látni közvetlen közelről azt az embert, aki prófétai elszántsággal hirdeti az igazságot. Látni azt, hogy aki vele találkozik, úgy érzi, most ő a legfontosabb a Szentatya számára. Megtapasztalni, hogy az emberek éhezik és szomjazzák az igazságot.

Voltak természetesen nem kevesen, akik számára idegen volt ez a látogatás. De az ellenvéleményeket elhomályosította a tömegek élménye: eljött, itt volt, velünk volt, hozzánk szólt…

Amikor megkérdeztem az engem mindennap, reggel és este, villogó kék lámpával szállító rendőrt: Mondja, százados úr, nem zavarja magát, hogy most napokon keresztül egy papot kell fuvaroznia? – a válasz csak ennyi volt: Atya, higgye el, nem mindegy, hogy az ember mit fog mesélni az unokáinak!◼