A karácsonyi ostyahordás szokása korábban általánosabban elterjedt volt. A középkortól a legújabb időkig minden egyházközség maga sütötte a nagyobb méretű papi és a hívek áldozásához használt kisebb ostyákat.

Az ostyahordás jelképes értelmű: a földre szállott, megtestesült Ige misztériumára és az Oltáriszentségben magát nekünk adományozó Jézus Krisztusra emlékeztet. Bálint Sándor szerint az ostyahordás a középkori áldás/eulogia csökevényes maradványa. Az eulogia esetünkben megáldott tárgyat, az átváltoztatás előtti ostyát jelenti. Azt a megszentelt kenyeret és annak szétosztását, amelyet a misén a pap azoknak a híveknek osztogatott, akik nem áldoztak.

Ebből a liturgiához kapcsolódó gyakorlatból alakulhatott ki az a szokás, hogy a pap karácsony böjtjén híveinek meglátogatásakor szentelt kenyeret vagy ostyát vitt magával, azaz az ostyában a kisgyermekként közénk szállt Megváltót, amiért viszonzásul élelemadományt kapott. A középkorban nagyobb ünnepek előtt az ostyahordáson kívül a kántálás (cantatio) és az adománygyűjtés (koledálás) is a pap hatáskörébe tartozott. Az ennek során kapott adományok gyakran javadalmai között is szerepeltek.

A karácsonyi megáldott ostya a lucabúza képzetkörével is összefügg, amely a középkorban nálunk is hozzátartozott az ünnep liturgikus rendjéhez. Sok helyen találkozunk vele napjainkban is. A lucabúza karácsony előtt tálkában, cserépben kicsíráztatott és hajtatott búza, amit a templomi oltárok és az otthon díszítésére használtak és használnak ma is. A lucabúza üde zöldje párhuzamba állítható a karácsonyi fenyőfa zöldjével:

a megújuló természetet jelenti, s így a Megváltó eljövetelére utal.

Ezekből a forrásokból és gyakorlatokból alakult ki az ostyahordás paraliturgikus szokása, amelyet vélhetően felerősített és fenntarthatott – az ostyasütés lokális hagyományai mellett – az Oltáriszentség XVII–XVIII. században erős, protestánsellenes élű tisztelete. Ez öltött formát úrnapja jellemzően katolikus megülésében.

Ostyasütés és ostyasütők

Az ostya kivágásához használt kisebb-nagyobb méretű, kör alakú kések sok helyen megmaradtak az ostyasütő vasakkal együtt. Ezeket helyi kovácsok készítették. Több településen akár százados múltú sütővasak is fennmaradtak. A többnyire ovális formájú vasak közepén két nagyobb, a szélein pedig több kisebb ostya sült meg. Általában eucharisztikus szimbólumok láthatók rajtuk.

Az ostyasütés a kántortanítók és a harangozók feladata volt. Jászalsószentgyörgyön a XIX. században a harangozó illetményében a föld és a készpénzfizetés mellett az áldozásra való kis fehér ostya sütéséért külön nyolc forint bér szerepelt. Kunszentmártonban 1768 márciusától az elöljáróság „ostyára való lisztnek” egy köböl búzát adatott a harangozónak minden évben, olvashatjuk a tanácsi jegyzőkönyvben. A harangozó sütötte az 1980-as években a családoknak szánt ostyákat Tállyán. Encsen több családnak is volt saját ostyasütő vasa, s az ünnepre maguk készítették el az ostyát. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye XV. századi ostyasütő vasat őriz.

Molnárkalács sütő vas (a képeket digitalizálta: Tanai Csaba Taca)

 
 

A XIX. századtól az ostyasütés és ostyahordás elvált a liturgiától, de az ostya megőrizte fontosságát a karácsonyi szimbolikában, a karácsonyesti vacsorában. A neve molnárkalács lett, ám felhasználásuk egyértelműsíti, hogy a karácsonyi ostyákkal vannak leszármazási kapcsolatban. A molnárkalács és az ostyasütő vasak motívumkészlete is átalakult: a nagy és a kis ostyaformák vallási jelképei (IHS monogram, feszület) helyett az egész felületet kitöltő forgórózsa, fenyőgally, betlehemi csillag, cserépből kinövő virág, kalász, szív, koronás magyar címer stb. jelent meg.

Az elvilágiasodott ostya felhasználása azonban hasonló maradt. A palócnak mondott országrészen az 1980-as évekig szokásban volt a molnárkalács sütése és hordása. Északon a gömöri magyarságnál, a Börzsönytől a Mátra vidékén át a Borsod megyei térségekig mindenütt felbukkan, de Szeged és Baja környékén, a békési szlovákoknál, valamint Zala és Somogy megyében is.

Adventi estéken sok száz, sok ezer ostyát megsütöttek a tűzhely parazsán vas ostyasütőkkel, amelyek közül számos a kovácsmesterség remeke volt.

Az 1970–1980-as években helyenként, például Tállyán is elektromos sütővé alakították át őket, ezzel haladósabb lett a munka.

Az ostya egyébként nem mindig volt fehér. Egy kis cukortól sárgás színt kapott. De színezték engedélyezett ételfestékkel is. A családoknak szánt nagyobb méretű, díszes karácsonyi ostyák ebben különböztek a szentmisében használt ostyáktól. A lila Krisztus szenvedésére emlékeztetett, a piros Krisztus vérére, s ha fehéren hagyták, akkor pedig Szűz Mária tisztaságára. Még az állatoknak is sütöttek ostyát, abba petrezselyemlevelet is tettek. Visontán a nagyobb gazdacsaládok az őszi vetésből megmaradt vetőmagot küldték el a kántornak, hogy karácsonyra abból süssön nekik ostyát.

Ostyahordás

Egykor a lelkészek és a kántortanítók feladata volt az ostyahordás, s az ilyenkor kapott adományt pedig egyfajta jövedelemkiegészítésként értelmezték. Az ostyahordás szokásáról azonban nincsenek középkori feljegyzéseink, és még a kora újkori említések is ritkák.

A legrégibb adatok csak a reformáció utáni évszázadból maradtak ránk, jórészt a hitviták légkörét idézve. Ezek azonban azt jelzik, hogy

a reformáció után egy ideig még evangélikus közösségekben is gyakorolták.

A dobsinai evangélikus lelkész 1622-ben kelt javadalmi levelében például arról olvashatunk, hogyan váltották fel az ostyahordás katolikus rítusát egy evangélikusnak tartott szokással. A katolikus pap karácsony böjtjén a ministráns és a sekrestyés kíséretében elment hívei házába, odavitte a szentelt ostyát, a feszülettel valószínűleg megáldotta a szobát és a háziakat, amiért cserébe terményeket kapott. Távozásakor a hívek megcsókolták a keresztet. Ezt a szokást cserélte fel az evangélikus lelkész a pohár/kehely küldésével.

Az ostyaformák vallási jelképei

 

Szarvasi nevezetességek című, 1759-ben megjelent munkájában Tessedik Sámuel örömmel írta, hogy sikerült a hostatio (ostyahordás) káros hagyományát megszüntetni. Ez a kor tehát, amikor a protestáns felekezetek igyekeztek minden katolikus hagyományt száműzni a gyakorlatukból.

Annak ellenére, hogy 1771-ben királyi rendelet tiltotta meg az iskolamestereknek az ostyasütést, a gyakorlat és az ostyahordás megérte még a XX–XXI. századot is.

Tállyán az 1980-as években advent utolsó két hetében vagy közvetlenül a karácsony előtti napokban sütötték és hordták szét az ostyát, amit a családok létszáma alapján előre kiporcióztak. A nagy ruháskosarat két ministráns gyerek vitte. Az ostyát kis méretű tálcán vitték be a családokhoz. A harangozó mindig ment velük.

Jászladányban és Jászalsószentgyörgyön a harangozó és a felesége az ostyát papírba csomagolta, családonként kiporciózta, és az iskolás gyerekekkel küldték szét karácsony böjtjén, illetve az előtte való napokon. E szokásra több jász településen még az 1960–1970-es években is emlékeztek az idősebbek.

Az ostyahordás tehát mind a katolikus, mind az evangélikus magyar és szlovák településeken megvolt.

Az ostyákért nemcsak a küldő kántortanító, harangozó kapott adományt: lisztet, babot, kolbászt, esetleg más élelmet, hanem a széthordó gyerekek, fiatalok is: aszalt gyümölcsöt, sütőtököt, mákos és diós kalácsot tettek tarisznyájukba, néhány fillér is becsúszhatott. Rimócon az ostyákat díszes kosárban két-három legény vitte ünnepi öltözékben portáról portára.

A karácsonyi vacsora megszentelt étele

Az ostyát a legtöbb helyen igen nagy becsben tartották, hisz a karácsonyi étkezés „szakrális” kelléke volt. Megőrizték karácsonyig. Egy részét szenteste, a karácsonyi vacsora keretében a böjtös vacsora első vagy éppen utolsó fogásaként rituálisan fogyasztották el, kivágott részeit pedig a karácsonyfára akaszthatták.

Jászladányban az ostyát almával, egy-egy gerezd fokhagymával, vagy mézbe mártogatva ették, hogy egészségesek legyenek a következő évben. Rimócon annyi ostyát osztottak szét, ahány tagja volt a családnak, de tettek a karácsonyfa csúcsára is. A Mátra-vidéki palócoknál az ostyát kereszt alakban kivágták, vagy a Krisztust ábrázoló részt kimetszették, és cérnára fűzve a mestergerendán függött a következő karácsonyig. Az ostya a karácsonyi vacsora részeként szintén jelentős volt:

a családi békét is elhozta az asztalokra.

Mátyusföld egyes településein az ostyából az ünnepi vacsora előtt a család minden egyes tagja kapott egyet, s még az étkezés előtt bocsánatot kértek egymástól az elmúlt évben egymás ellen elkövetett vétkeikért. A megbocsátás jele, hogy akitől bocsánatot kértek, az egy darabkát letört a bocsánatkérő ostyájából. A sort a család fejeként a férj nyitotta meg, bocsánatot kért feleségétől, őt pedig a felesége követte meg. A szülők bocsánatot kértek gyermekeiktől, azok is egymástól és a velük élő nagyszülőktől. E sajátos szokás jól jelzi a karácsonyi ostyaevés kapcsolatát a bűnbánat szentségével.

Ostyahordó versek

Az ostyát hordó gyerekek általában rövid vers kíséretében adták át adományukat a meglátogatott családnak. Az ostyahordó versek kántorok, tanítók, versfaragók alkotásai, részben a bibliai karácsonyi történetből, részben karácsonyi énekekből merítik szövegelemeiket, részben pedig szokásmagyarázó szövegek. A szentostya jegyében köztünk maradt Megváltóra, a születés karácsonyi történetére utalás része több köszöntőversnek.

A Hont megyei Kelenye ostyahordó verse a megváltás kozmikus távlataira is utal: 

Mennyből alászállott kisded Jézusunknak,
Mennynek és földnek ő alkotójának,
Születése napját e világnak,

(…)

Nap, hold és csillagok örömest jelentnek,
Hogy itt már ideje lesz a születésnek,
Teremtő megválni Boldogságos Szűznek.
A mendei ostyahordó vers az ostyaszínek értelmét magyarázza:

Fehér ostya jelzi Krisztus tisztaságát,
A zöld szín az ő ártatlanságát,
Piros, érettünk szent vére hullását,
Sárga, keserű poharát és halálát.
Ezeket mondván az Úrnak nagy hálákat mondok
És boldog ünnepeket kívánok!

... érettünk keresztfán áldozati bárány

 

A drégelypalánkiak verse utal Jézus testének ostyaszínbe rejtőzésére:
Világ váltságáért szánt Isten egy ostyát,
Ki érettünk keresztfán áldozati bárány,
Közöttünk is hagyta ostyaszínben magát,
Erről származtatik az ostyahordás.
Szeplőtelen Szent Szűz drága magzatának
Születését várjuk a kis Jézuskának.
Nem felejtéséért ezen mély titoknak,
Szíves fogadója legyen az ostyának,
Ez a kívánsága tanító urunknak,
Boldog ünnepeket kíván mindnyájuknak. 

Különösen gazdagok és változatosak az Ipoly-völgyi települések ostyahordó versei, ennek példáját nyújtja ez a ludányi szöveg:

Mikor az Úr Jézus világra született,
először mihozzánk hasonló gyermek lett.
Mint mennyei mester, tanított sok jóra,
itt az ostya színben testét nekünk adta.
Mi is nagy uraim, kedves tanítónktól,
nektek ostyát hoztunk szíves ajándékból.
Pásztorok is hoztak sajtot, báránykákat,
mi is azon célból hordjuk az ostyákat.

A födémesiek verse a Bibliát idézve hirdeti a Messiás születésének közeledtét:

A nagy vigasságos öröm hirdettetik,
Mert a Jézus Krisztus szűztől születtetik,
Kiről írt próféta, régen Izaiás,
Hogy szűztől születik az igaz Messiás.

Az ostyahordás jelentősége

Az eddigi adatok alapján az ostyahordás katolikus és evangélikus szokás, a magyarok, szlovákok és lengyelek körében élt és él ma is. Bár liturgikus gyökereitől sok helyen függetlenedett, ám az utolsó vacsorára, az Oltáriszentség alapítására utaló vonatkozását a karácsonyesti vacsora alkalmához kötődve megőrizte.

Az ostyahordó versekből kibontakozik egykori vallási tartalma, gazdag biblikus szimbolikája,

s a rítus üdvtörténeti távlata. Alapgondolata, hogy az ostyában a magát nekünk adó Krisztust szemlélhetjük. Ő az ősszülőknek megígért Messiás, akinek megszületését várjuk, s aki a betlehemi Kisdedben emberként jött közénk. A versek utalnak a betlehemi történetre, Mária szerepére, a pásztorok imádására és ajándékaira.
A szokásban a betlehemi Szent Családot az ostyával megajándékozott család helyettesíti, a Kisjézus helyett ők kapják az adományt. Több vers utal a szokás eredetére, azaz az (iskola)mester (tanító) szerepére, adománygyűjtésére, az újévi jókívánatokra. Ez arra a régi gyakorlatra utal, hogy az év a XVI. századig karácsony ünnepével kezdődött.