Nagy Konstantin császár hívta össze a zsinatot 325-ben, ráadásul útiköltséget is adott az odautazóknak. Mindegyik püspök három presbitert és három diakónust is vihetett magával tanácsadóként. Erre az igen népes tanácskozásra azért volt szükség, hogy megvitassák Arius (260-366) presbiternek, az arianizmus névadójának nézetét, aki azt hirdette, hogy Jézus Krisztus nem lehet Isten, mert a történelmi időben született, hanem csak hasonló lehet az Istenhez, és úgy kell rá tekinteni, mint Isten legkitűnőbb teremtményére. Így fogalmazta meg homoiusios, vagyis Istenhez hasonló természetét Jézusnak.

A zsinat azonban hivatkozva János evangéliumának prológusára – aki szerint Jézus Krisztus születése az idő kezdete előtt már az Atya tervében szerepelt, csak földi születése történt egy meghatározott időben –,

azt vallotta, hogy Jézus természete azonos a teremtő Istenével, az Atyáéval. Ezért Jézust az Istennel egyenrangúnak jelentette ki,

tehát homousiosnak. Ennek következtében indult el a szentháromságtani vita, amelyet az apostoli hitvallásban (symbolum apostolorium) rögzítettek.

Ez az a bizonyos különleges jelentőségű i betű, amelyet Madách Imre Az ember tragédiája című művének bizánci jelenetében kritizál mint szőrszálhasogató okoskodást, amely tömegeket osztott meg. A püspökök és Nagy Konstantin császár is nagyon fontosnak tartotta azonban ezt a Hitvallásban megfogalmazni, mert Jézus személyét lényegesen másként látták, mint az ariánusok. Minthogy Ariusnak ekkoriban számos követője volt, ezért ez

a vita és az ariánus párt és az ortodox párt közötti harc még majdnem egy évszázadig eltartott,

s valójában majd csak Szent Ambrus (339–397) idejében szűnt meg.

Ez azt jelentette, hogy a kereszténység egyrészt a Római Birodalomban Konstantin után államvallás lett, másrészt a keresztény tanokat a neoplatonikus filozófia fogalmaival fejtették ki. Az első dogmáknak ez lett a filozófiai nyelve – ezzel megszületett a teológiai beszédmód is. Ettől kezdve él az a gyakorlat, hogy a kinyilatkoztatást mindig valamilyen filozófia fogalmaival fejtik ki a teológusok. (Aki a teológia és a filozófia „házasságának” bonyolult rendszerében kíván eligazodni, annak Wolfhart Pannenberg A két tudomány viszonya és közös története című művét ajánlom.)

A niceai zsinat határozatai lesznek az egyházjogi rendelkezések kiindulópontjai is, ekkor rendelkeznek a püspökök nőtlenségéről és a különböző egyházi tisztségviselők büntetéséről egy tizenkét pontba szedett listán. Sőt, még egy nagyon fontos intézkedése is van a zsinatnak: az alexandriai pátriárkát hatalmazza fel, hogy minden évben hirdesse ki a kereszténység legfontosabb ünnepének, a húsvétnak dátumát, függetlenül a zsidó időszámítástól, a pészah időpontjától. Ennek oka az Egyiptomban használatos naptár széles körű elterjedése lehetett. Sőt, a niceai zsinat intézményt is teremtett az egyházban az egész közösség életét meghatározó döntések számára: a niceai zsinattól kezdve a II. vatikáni zsinatig huszonhárom egyetemes zsinatot tartottak, a tartományi és egyházmegyei zsinatok száma pedig megszámlálhatatlan.

A niceai zsinati atyák, középen Konstantin császárral; a boltív alatt Arius (Wikipedia Nagy Meteóra kolostor)

 

Akik ezt a nyilatkozatot elfogadják, azok mindannyian a szentháromságtant valló keresztény egyházak közé tartoznak. Az ortodox egyház, a nyugati egyház, anglikán egyház, a történelmi protestáns egyházak, sőt az úgynevezett kisegyházak közül is sokan vallják ezt a nézetet. Ezért imádkozzuk minden vasárnap a Credót, vagyis a „hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében és a Jézus Krisztusban” kezdetű hosszú imát. Lehet, hogy a zsinatra sokan már nem emlékeznek, de ezt a hitvallást minden gyakorló keresztény ismeri, sőt számos zenei alkotás segítségével széles körben elterjedt, a latin gregoriántól kezdve a modern szimfonikus zenei feldolgozásokig. Valójában Jézus Krisztusnak, az Isten Egyszülött Fiának hitét megerősítő álláspont kifejtése ez.

Jézus Krisztus személyét mint az Atyaistennel azonos isteni személynek a lényegét határozza meg.

Valójában Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fiának hitét megerősítő álláspont kifejtése ez. Jézus Krisztus személyét mint az Atyaistennel azonos isteni személynek a lényegét határozza meg. Emellett a Szentlélekről részletesebben nyilatkozik 381-ben a konstantinápolyi zsinat („… Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától származik, akit épp úgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával.) Ezért a máig imádkozott Credót nicea-konstantinápolyi hitvallásnak is szokás nevezni. Nyugaton századokkal később az az Órigenészre visszavezethető felfogás terjedt el, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Ezt később betoldották a hitvallásba is, ami a keleti egyházzal komoly teológiai nézeteltéréshez, az úgynevezett filioque-vitához vezetett.

A niceai zsinat a vatikáni Salone Sistino Giovanni Guerra (1544-1618) által festett freskóján (Wikipedia)

 

Nagyon fontos ez a zsinat, mert a kereszténység világlátását, illetve teológiai nézőpontját határozza meg, amelyet azóta is ismételnek a hívek, annak jeléül, hogy ők is idetartoznak. 2025-ben, az ökumenikus imahét alkalmával a programot összeállító bencések ezért hívták fel a figyelmet az ezerhétszáz éve összeült niceai zsinatra, mint az egységünk alapjára. Mondhatjuk azt is, hogy azoknál egy a hit, egy a kereszténység és egy Jézus Krisztus, aki minket megváltott, akik ezt az imát mondják és nézeteit elfogadják.

Jóllehet a történelmi egyházak számos teológiai kérdésben különböző nézetet képviselnek, a legfontosabb és alapvető hittani kérdésekben azonos nézetet vallunk.

A egész ökumenikus mozgalom arra épül, hogy a legfontosabb és alapvető hittani kérdésben azonos nézetet vallunk. Ezeknek a nézeteknek a fontosságát kell erősíteni, hiszen ez adja a keresztény egyházak egységének alapját. Paul Wattson (1863–1940), eredetileg anglikán pap, a Society of the Atonement in Graymoor (Garrison, New York) 1908. január 18–25. közötti imanyolcadra hívta a keresztény hitű embereket, felekezeti hovatartozástól függetlenül, és ezzel olyan mozgalmat indított el, amely máig is tart.

Görögül a katolikus szó azt jelenti: egyetemesen elterjedt,

és azokra az egyházakra használjuk, amelyek ezt a hitvallási formulát elfogadják és alapvetőnek tartják. A nagy keleti egyházszakadás (1054) óta, noha a keleti egyház is elfogadta ugyanezt a hitvallást, önmagát mégis megkülönböztetve a nyugati egyháztól igazhitűnek, vagyis ortodoxnak nevezi, míg a nyugati egyház katolikosznak, vagyis egyetemesen elterjedtnek nevezi magát.

Ez volt az alapja VI. Pál és Athenagorasz 1964. január 5-én egymás kiátkozását megszüntető találkozásának Jeruzsálemben. Ekkor ugyanis

teológiailag és érzelmileg nagy lépést tett a keleti és a nyugati egyház egymás felé, és megerősítette a testvéri összetartozását.

Egyedülálló élmény volt számomra, hogy 1995-ben a jeruzsálemi nunciatúrán a nunciussal készített interjúm alatt abban az egyik fotelban ülhettem, amelyben a két egyházi vezető egyike ült a kiengesztelődés pillanatában, amikor kölcsönösen visszavonták egymás egyházának kiátkozását.