„Az Egyháznak és a népidemokráciának meg kell találniok azt az utat, amely megegyezéshez, megértéshez, tartós jó viszony kialakításához vezet” – írta az 1947-es parlamenti választások előtti kampány során a Szabad Nép, s a kommunisták Mindszenty József bíborost tették meg bűnbaknak, amiért ez az egyezség még évekig nem jött létre. Pedig, mint a prímás emlékirataiban is leszögezte, a püspöki kar nem zárkózott el az egyház és az állam közti függő kérdések megtárgyalásától.

Csakhogy a kommunisták e függő kérdéseket – a vatikáni nuncius kiutasítása, a katolikus egyesületek Rajk László belügyminiszteri rendeletével történt feloszlatása, a katolikus sajtó és a hitoktatás korlátozása – befejezett tényeknek tekintették,

eszük ágában sem volt engedményeket tenni. Pedig a püspöki kar hajlott arra, hogy elfogadja az egyház és állam szétválasztását,

amennyiben biztosítékot kap arra, hogy az állam elismeri az egyház belső szabadságát, és tiszteletben tartja önkormányzatát.

A kommunisták azonban szovjet mintájú „megállapodást” akartak kötni az egyházzal, amelyben az lemond az iskoláiról, kulturális és karitatív intézményeiről, és „sekrestyeegyházzá” válik, tevékenységét pusztán államilag felügyelt istentiszteleti cselekményekre korlátozva, miközben az ateista állam által kiválasztott személyeket helyezi vezető állásokba.

Mindszenty József azon kevesek egyike volt, aki beható ismeretekkel rendelkezett a Szovjetunió egyházpolitikájáról,

az ortodox egyház teljes alávetésének folyamatáról, s naprakész információval a negyvenes években szovjet uralom alá került térségekben az első pillanatoktól beindult brutális egyházüldözésről, így mindezt tisztán, előre látta. A bolsevizmust, írta: „Belső kényszer – a lélek és szellem erejétől való félelem – űzi és hajtja a szünet nélküli vallásellenes harcra. Valódi arcát csak akkor rejti el, ha hatalmi érdekei vagy ideiglenes taktikai meggondolások erre rákényszerítik.”

Miután a kommunisták egyre sürgették a tárgyalásokat, az egyházi megbízottak 1948 februárjában találkoztak Rákosi Mátyással, akitől a tárgyalások komolyságát és őszinteségét bizonyítandó kérték a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Szentszékkel, engedélyt egy világnézeti napilap megindítására, a feloszlatott egyesületek működési engedélyének és javainak visszaadását, valamint az egyház- és vallásellenes támadások beszüntetését. Rákosi közölte, hogy a kormány „majd kellő időben meghívót fog küldeni a tárgyalásokra”.

Három hónap múlva érkezett el a „kellő idő”, amikor már az egyházi iskolák államosítását is bejelentették. A püspöki kar még mindig elvi készségét hangoztatta a tárgyalásra, de minimális feltételként azt kérte, hogy a kormányzat a tárgyalások megindulása előtt legalább a katolikus iskolák államosítását vegye le a napirendről.

Grősz József érsek (a Kalocsai Érseki Hivatal engedélyével)

 

Egyházi ügyekben is működött a szalámitaktika; a gyenge láncszemnek bizonyult „haladó” protestáns egyházak, választott hitvalló vezetőik, Ravasz László és Ordass Lajos félreállítását követően, megfélemlítve már aláírták a „megállapodást”, ami hivatkozási alapul szolgált a „reakciós” katolikus egyházra való nyomásgyakorláshoz. Ám

a protestánsokat később ennek ellenére ugyanúgy megfosztották intézményeiktől és szabadságuktól, mint a tovább ellenálló katolikus egyházat.

Hivatkozási alapként szolgáltak a szovjet megszállás alá került más országok engedékenyebbnek vagy taktikusabbnak mutatkozó egyházi vezetői is. Josef Beran prágai érsek 1948 júniusában – bebörtönzött papok elengedése fejében – még Te Deumot is mondott a kommunista Klement Gottwald elnöki beiktatása alkalmából, s kész volt a tárgyalásra a helyzet normalizálása érdekében. Az állam „cserébe” lehallgatta a püspöki kar értekezleteit, s elvette iskoláit, végül Berant internálták, és soha nem térhetett vissza hivatalába.

Stefan Wyszyński lengyel prímás 1950 áprilisában modus vivendi megállapodást írt alá az állammal, amelyet a kormányzat „természetesen” nem tartott be; az egyházi vagyont elkobozták, s végül

Wyszyński is börtönbe került. Amint ez történt a térség szinte valamennyi számottevő egyházi vezetőjével

Márton Áron gyulafehérvári püspöktől Alojzije Stepinac zágrábi bíborosig és Grősz Józsefig, akit a megállapodást követő évben nagyszabású kirakatperben ítéltek súlyos börtönbüntetésre.

Rákosiék a Pócspetriben megesett tisztázatlan rendőrhalál ügyében indított per megfélemlítő légkörében kierőszakolták az iskolaállamosítást, majd hisztérikus hajszát indítottak a prímás és a püspöki kar ellen, amely megtiltotta a szerzeteseknek az államosított iskolákban való munkavállalást. A kommunisták ezt követően

elszánták magukat Mindszenty József koholt vádak alapján történő bebörtönzésére, de a püspökök továbbra sem álltak kötélnek.

Nyilatkozatban utasították vissza az egyházat ért támadásokat, a köztársasági államforma-, demokrácia- és földreform-ellenesség vádját, és megállapították, hogy az egyház és az állam viszonyának rendezése Róma közreműködését igényli. Miután Mócsy Imre jezsuita közvetítésével a főpapok kézhez kapták XII. Piusz útmutatását, elkészültek a legrosszabbra. Az egyébként megegyezésre hajló Czapik Gyula egri érsek úgy látta, hogy mártíromság következhet. A püspöki kar ettől kezdve 1950 nyaráig elhárított minden próbálkozást a megegyezés kikényszerítésére.

Ekkor következett be a legbrutálisabb zsarolás, néhány nap alatt több ezer szerzetes internálása, az akkori történések fényében korántsem irreálisan azt sejtetve, hogy Szibériába készülnek deportálni őket. Ennek hatására már Grősz József kezdeményezett tárgyalást a szerzetesek elleni intézkedésekről. Rákosi viszont csak az általános megegyezés részeként volt hajlandó erről beszélni.

Grősz József szobra Kalocsán, Kő Pál alkotása (forrás: Wikimedia Commons)

 

Az 1950. augusztus 30-án aláírt megállapodásban a püspöki kar hűségnyilatkozatot tesz a Magyar Népköztársaság államrendje, alkotmánya és „kormányának építő munkája” mellett, s felhívja a katolikus hívőket, hogy „minden erejükkel vegyék ki részüket abból a nagy munkából, amelyet a népköztársaság kormányának vezetésével a magyar nép egésze végez az ötéves terv megvalósításával az életszínvonal emeléséért és a szociális igazságosság érvényesítéséért”. A papságot arra intik: „Ne fejtsen ki ellenállást a mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalommal szemben, mert az mint önkéntes szövetkezés az emberi szolidaritás erkölcsi elvén alapszik.” A püspöki kar helyesli a kormánynak „a béke megvédésére irányuló törekvéseit”.

A kormány biztosítja a „teljes vallásszabadságot”, „a katolikus egyház számára a működési szabadságot”. Visszaad nyolc katolikus iskolát, és csökkenő mértékben megfelelő összeget utal ki katolikus egyházi célokra, külön súlyt helyezve a „lelkészkedő papság megfelelő létminimumának biztosítására”.

A megállapodásban nem szerepelt két kardinális kérdés, a Szentszékkel való viszony és a szerzetesek ügyének rendezése.

Az előbbire csak a rendszerváltás után került sor, az utóbbira egy hét múlva: a szerzetesrendeket (a nyolc iskolában tanító, rendenként néhány tucat szerzetest leszámítva) feloszlatták, később pedig az egyházak szoros felügyeletére felállították az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Grősz érsek és a püspöki kar, miután többé

már nem személyes mártíriumukról volt szó, az egyház és híveik érdekében igyekezett menteni, ami menthető.

Grősz már 1945-ben, XII. Piusz pápának írt levelében így jellemezte a baloldali kisebbség uralmát: „Tehetetlenek vagyunk vele szemben, mert az orosz fegyverekre támaszkodik.” A behódolás azonban nem hozott enyhülést, a kommunista pártvezetés már a következő évben megkonstruálta a Grősz-pert, hogy egy újabb „komoly csapással a klerikális reakcióra” az alsópapság előtt bizonyítani lehessen, hogy „a jóhiszeműen megkötött egyezményt a klerikális reakció szegte meg”.

A pernek bizonyítania kellett, hogy a vádlott püspökök „esküdt ellenségei a népi demokráciának, illegálisan dolgoznak ellene, megszegik törvényeit, kémkednek, valutaüzleteket kötnek”. Grősz József érseket 1951-ben az ÁVH letartóztatta, évekre elítélték. Kiszabadulását 1956. május 19-én népünnepély fogadta Kalocsán, s azt lehetett hinni, hogy enyhülés következik majd, de az 1956-os forradalom leverése után megtorlásokkal folytatódott a diktatúra.

 

Nyitókép: Grősz József aláírja a megegyezést (a Kalocsai Érseki Hivatal engedélyével)