◼Sivárnak és lelketlennek mondják sokan a református istentiszteletet. A hitújítás valóban ide jutott?
Ha valaki szürkeséget és egyhangúságot lát a mai református istentiszteletben, azért nem magát a reformációt kell okolnia. A reformáció és a liturgika szakértői, különösen a kiváló történész és püspök, Révész Imre, illetve Csikesz Sándor és Czeglédy Sándor már az 1930-as években felhívták a figyelmet arra, hogy a reformátori istentisztelet egészen más volt a mostanihoz képest. Ha pedig mi kilábalást keresünk, érdemes visszamenni az origóhoz, a reformátori istentisztelethez. Abban ugyanis a liturgikus formák bőségét, a liturgikus műfajok hallatlan gazdagságát és sokszínűségét találjuk. A reformátorok sokféle istentiszteletet tartottak, leggyakrabban nem is olyat, amilyet mi utóbb kellően lecsupaszított formában továbbvittünk. A leggyakoribb forma a rövid reggeli áhítat, a középkori hagyományokra visszamenő príma volt. A bevezető fohász után himnusz, két-három zsoltár, majd egy rövid bibliai passzus, ima és áldás hangzott el. Gyerekkoromban Öcsödön nagyapám ehhez hasonlóan a reggeli áhítaton a fönnálló-, majd a hosszabb főének után fölolvasott a Bibliából, nem magyarázta, becsukta, imádkozott, énekeltünk, és véget ért.
◼Miért fontos ez?
A reggeli áhítat kiment a szokásból, alighanem azért, mert zsugorított istentiszteletet csináltak belőle: közének nélkül felolvasták és magyarázták a lekciót. A jelenlévők aktivitása pedig a semmihez közelített. A reformátori príma modelljében nem a tanítás, a magyarázat, főleg nem a filozofálás, hanem az invokálás, Isten segítségül hívása, panaszaink, örömeink feltárása, a zsoltározás, lelkünk Isten előtti kiöntése és feltöltése áll a középpontban. Az idő megérett ennek alkalmazására, szinte kínálná magát. Alkonyatkor jött az ugyancsak középkori előzményekre visszamenő esti istentisztelet, a magyar reformátori szóhasználatban is vecsernye. Ez nem himnusszal kezdődött, a bevezető után jöttek a zsoltárok, több is, ünnepek előestéjén öt, igeolvasás, ad libitum magyarázat. Ezt követte a ráfelelő ének, a himnusz, a Magnificat. Kezdetben nem értettem, hogy református létemre miért ismételjem én el a karácsonyi időszakon kívül is minden este Mária hálaénekét. Utóbb jöttem rá: a nap végén látja az ember mindazt, amit Mária mond: „Rám tekintett az Úr, magasztalja lelkem az Urat, megtekintette megalázott állapotomat.” Egy hívő modorban megélt nap végén a Magnificat mutatis mutandis minden betűje illik az emberre.
Egy reformáció korabeli kisvárosban, faluban, Tolnán, Laskón, Debrecenben is ez volt a minimum: napi két imaóra. Sztárai Mihály írja a XXIII. zsoltárában: „Reggel, hogy kiviszen, énelőttem mégyen igaz tudományával, / minden napon kétszer megitat engemet ő lelki italával.” Ez nem költői ömlengés, hanem reggel is, este is ivott a lelki italból – ő is, a gyülekezete is. Az antifónás zsoltározást, a bibliai prózazsoltárok énekbeszéddel való felmondását a reformátorok is alkalmazták, de Sztárai Huszár Gál feladatának tekintette, hogy „magyar nótán lévő psalmusokat” is írjanak.
◼„Magyar nótán” mit értettek?
Nem a XIX. század végi „magyar nótát”. A „nóta” kottát jelent, vagyis magyar dallamot. Azt csinálták, mint Kálvinék Genfben. Kortárs versformára írták a zsoltárokat. Ha Wittenbergben és Genfben ment, nálunk miért is ne. Ráadásul középkori liturgikus énekeink nekünk is voltak. Ha pedig olyan akadt, amit a reformátor szeretett, de bizonyos elemeit dogmatikailag nem tudta elfogadni, új szöveg, contrafactum készült a vitatott rész helyébe.
A reformátorok tartottak virrasztásokat is. Az 1536-os szertartáskönyv, az Öreg Graduál ötfélét is magában foglalt. A zsoltározásból és a hosszas igeolvasásból álló imaórák három nocturnusban (éjjel) zajlottak. Eredetileg nagyszombatról húsvét napjára virradó éjjel került sor ezekre, de utána analogikusan máskor is. 1989-ben, amikor imaláncot indítottak Tőkés Lászlóért, egy lelkészné megkeresett, hogy ők nemcsak imádkozgatnak, hanem külön összegyűlnek éjszaka, és ő hallotta, hogy a reformáció is ismerte ezt a műfajt, mondjam meg, mit csináljanak ők. A négyszáz-ötszáz évvel korábban kidolgozott megoldások alapján tettem javaslatot. Adott esetben ez nagyon fontossá válhat, és készen kellene rá lennünk.
Reformátor eleink ismerték a completát, a napzáró imát is. Otthon családi körben vagy egyénileg alkalmazták. Csúcspontján a Simeon énekét mondták: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel.” Persze nem meghalni készültek, de úgy hajtották le a fejüket, mintha utoljára tennék. „Meglátta szemem üdvösségedet.” fohászkodták a nap végső rezüméjeként. Megmutatta Isten a kegyelmét, és ha most elbocsát, akkor is minden rendben van.
◼Az érzések bejáratott, kész formákat igényelnek?
Igen, hogy kifejezhetővé, sőt a szó legszebb értelmében begyakorolhatóvá váljanak. Filozófiai tévedés kísért bennünket. Református erény a lényeg keresése, a formai faksznik félresöprése. De ha a formák lebecsülésével jár, az ember vétót emel. Rettenetes kísértés a tartalom nélküli forma. De forma nélküli tartalom nincs. A formát nem bontani, hanem megtölteni kell. Szó nincs arról, hogy azonnal vezessük be a gyülekezetekben az antifónás éneklést, a responsumokat, de az iskolákban, teológiákon elindulhatna a tanulás.
◼A puritánok felelnének a sivárságért?
Ki nem állhatták a gépiességet. Teljes joggal. De odáig mentek, hogy hiba minden istentiszteleten elmondani a Miatyánkot. Az istentisztelet ma két pólusra: az egyre csenevészebb szerepű gyülekezetre és a mindent tevő lelkipásztorra épül. Huszár Gál idején még a lelkész, a gyülekezet és a kórus, a diákénekkar három pólusának hatékony, tudatos szereposztást alkalmazó váltakozásán alapult. A puritánok azt mondták, a templom nem színház, nem azért megyünk oda, hogy egymás előtt megjátsszuk magunkat. Igaz ez? Az. De túlhajtva pusztít. Énekelni a Bibliát kell, ahogy Kálvin is mondta. Jó érzékkel kiválasztották Szenczi zsoltárait, de kihajították a magyar nótán lévő psalmusok egész ármádiáját Sztáraival együtt, mondván, nem elég „szorosak”. Ám önellentmondásba is estek, mert a kórus válaszolgatós műfaját, az antifónás zsoltározást is kidobták. Márpedig ez éppen az, amit követeltek, a Biblia szó szerint. Az értem és az átélem különbségét szem elől tévesztették, ahogy a mai napig tesszük. A lelkipásztorok, a gyülekezetek többsége nem érti, miért énekeljek még egy versszakot. Elég kettő.
◼Megy a drága idő.
Megtanítottam gyülekezeteknek olyan éneket, amelynek három alleluja volt a szövege. Tudtam, riszkáns, de megpróbáltam. Minek a három alleluja? Mert nem egykedvűen, hanem fokozva mondom. Végül bömbölték az alleluját. Ez a gazdagság volt a miénk, és azt szorgalmazom, vegyük ismét birtokba, mert vele nemcsak a reformátori örökségünkhöz, hanem az őskeresztyénségig megyünk vissza. A reformációval kapcsolatban mindig a törést szokás hangsúlyozni, de a reformátorok korántsem tagadták meg ezerötszáz év hagyományát. Huszár Gál katolikusnak mondta magát. Nem a római pápa a katolikus, hanem ő, mert az egyetemes értékeket ő képviseli, a Biblia és az egyház-
atyák talaján állva. Híres karácsonyi szertartását az egyházatyákra hivatkozva igazolta. Egyébként akkor még sokan remélték mindkét oldalon, a szakadás nem végleges. Megújulni akkor tudunk, ha visszatalálunk Sztáraiékhoz és rajtuk keresztül az ősi keresztyénséghez, nem pedig könnyűzenei, amerikai-neoprotestáns csörgők magunkra aggatásával.
◼Új ének mondására szólít fel a zsoltáros. Nem ezt teljesíti az egyházi pop?
Nem. Szervetlen divat. A háború előtt is egyfajta operettízlésnek engedett az egyház. Az utóbbi százhúsz évben azonban a könnyűzene démoni züllésen esett át. Ezt követve a kisebb ellenállás felé megyünk, márpedig ez nem keresztyénség. Jézus Krisztus nem a kisebb ellenállás felé ment.
A református istentisztelet nem tekinthet el a jó prédikációtól, nem válthatja ki liturgizmussal. De ebből nem az következik, hogy ha az igehirdetés rendben van, nem számít más, hanem az, hogy nincs az a kitűnő prédikáció, amely feleslegessé tenné a színvonalas liturgikus együttlétet.
Szent Ágoston mondja a gyülekezetének, hogy a tudvalevően művészi fokon, keletiesen tekergető psalmistától hallották a zsoltárt, és ők egy szívvel, egy szájjal felelték rá a refrént. Vagyis a gyülekezet a magasművészet részese. A Sztárai-kórus hétéves gyermek tagja az egész istentiszteleten keresztül arra készült, hogy adott ponton azt mondja: „Alle-lu-ujá”, háromszor. Ezt ő teszi, de általa a sokkal nagyobb dologhoz tartozik.
Csomasz Tóth Kálmán, a mai református gyülekezeti éneklés egyik legfontosabb alakítója magyarázta, hogy a responsoriális forma teológiailag nem áll helyt, mert a gyülekezet és az Isten közé odaállítja a lelkipásztort. De a képlet, amely ellen hadakozik, biblikus. Aki az Isten nevében szólal meg, nem oda tolja magát, hanem Isten megbízásából jár el. Ha ezt nem szabad, nem szabad odaállni az úrasztalához se, és lekciót felolvasni. A responsum nem a gyülekezet és a pap repetendája, hanem a kóruson belül bontakozik ki. De azzal sincsen semmi baj, ha a pap a gyülekezettel szemben Istent képviseli. Amikor Mózes tiltakozik, hogy nem mehet a nép elé, mert nehéz nyelvű, azt feleli neki az Isten, vegye maga mellé az ékesszóló Áront: „Ő majd beszél helyetted a néppel. Ő lesz a te szád, te pedig istenként állsz mellette.” Van ilyen. Valaki képviseli Istent mások előtt. Valójában ez a dolgunk a világban.
◼Hogyan fedezte fel a régi református liturgiát?
A gyülekezetemben, ahol kántorkodtam, elhatározták, hogy kórust szerveznek. Többszólamú kórust nem tudtunk verbuválni, de a graduálhoz szükséges egyszólamút igen. Nekem pedig az a feladat adatott, hogy csaknem hétről hétre ellássam a kórust énekelnivalóval. Eleinte azt tudtam vinni, amit éppen elolvastam. Mivel nem ismert darabokat adtunk elő, meg kellett érteni a föllelt művek eredeti funkcióját. Amikor ez megtörtént, világítottak. Ez 1993 táján zajlott. Ekkor lettem a Református Egyházzenészek Munkaközösségének (REZEM) elnöke, és a székfoglalómban elmondtam, hogy Csomasz Tóth Kálmánék nemzedéke visszavezetett minket a reformátori cancionaléhoz, gyülekezeti énekléshez, a mi nemzedékünknek meg az lesz a dolga, hogy visszavezessen minket a reformátori szertartásénekléshez. A lepusztult, csontvázzá vált istentisztelet antagonisztikus ellentéte a reformátori ideálnak. Nem kell liturgikus harakirit elkövetnünk. A leglátványosabb példa erre az introitus, a bevezetőének: miután bevonul a lelkész, és elmondja a beköszöntést, a kórus föláll, és elénekli az istentisztelet témáját összefoglaló himnuszt. Nem kell a magot elhintenünk, valójában a dolgok nagyrészt készen állnak.
◼A liturgia megújításához hogyan viszonyul a hivatalos egyház?
Ambivalensen. A szükségességét soha nem tagadta. 1994-ben egy előadásban szorgalmaztam a reformátori liturgiához való visszatérést. Az akkori püspök igazat adott. De nyilván nem akarta ilyen nagy fába vágni a fejszéjét. A tavaly megjelent új énekeskönyvet elkészítő bizottság mellett mégis megalakult a liturgiai reformmal foglalkozó testület. A kettő utóbb okkal egyesült: liturgia és ének egymást feltételezi. Az énekeskönyv megjelent. A liturgiai reform viszont várat magára.
A lelkipásztorok egy része idegenkedik. A megszokott kerékvágásból nehéz kilépni. A felkészülés többszörös időráfordítást, a résztvevőkkel hosszas egyeztetést igényelne. A kórus felkészítéséhez legalább egy hét szükséges. Bach hétfőn kezdte írni a vasárnapi kantátát, a partitúrát lemásolták, a szólamokat kiosztották, pénteken főpróba, vasárnap bemutató. Néha az a benyomásom, hogy a Rákosi-korszakban kialakult hegemóniájukat féltik a lelkészek. Egyeduralkodók a gyülekezetben, a szószéken, immár az iskolában is. Érthető ez, de fölül kellene emelkedniük rajta. El kellene jutniuk oda, hogy aktív, alkotó munkatársakat fogadjanak el maguk mellett.
◼Hol van mindebben az orgonaművész?
Nemrégiben újították fel a debreceni Kistemplom 1860–1880-as években épült, gyönyörű, eredeti állapotában megmaradt orgonáját. Amikor annak idején átadták, nagy vita támadt körülötte. Ivánka Sámuel sárospataki zenetanár kijelentette: fölösleges ilyen nagy orgonákat építeni, nem segítik a gyülekezeti éneklést – hozzáteszem, tapasztalatból tudom, igaza volt. Szotyori Nagy Károly, a Nagytemplom orgonistája pedig azt állította, kellenek az orgonák, lelkesítik a híveket. Nehéz köztük igazságot tenni. Szotyori volt a jobb orgonista, Ivánka a jobb énekvezér. Úgyhogy milyen kántort keressenek a gyülekezetek? Szerintem megvan a Kolumbusz tojása. A jó orgonista a liturgia fontos pontjain megtalálja a szívhez szóló megszólalást, elég nagy a repertoárja és beleérző képessége ahhoz, hogy tudja, mi domborítja ki a mondanivalót, és mi szól a hallgatóság szívéhez. Hogy a zeneileg képzetlenek úgy érezzék, magasabb lelki-szellemi-zenei élmény részesei.
Nyitókép: A Tornai graduál, 1611-1613 között készült református szertartáskönyv a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeiben
