Az útszélen ül. Koldus. És vak. Elmennek mellette. Nincs semmije. Nem lát: nem tudja megkülönböztetni az embereket, egybemosódik számára a nappal az éjszakával. Nem látja a kék eget, nem látja a jerikói pálmafákat, nem látja a meredeken emelkedő hegyeket. Be van zárva önmagába.
Jézus elhagyja Jerikót. Valahol Jerikó határában történik: az útszélen ülő koldus hallja a Jézust követő embereket, és azt is hallja, hogy Jézus megy arra. Nem törődve senkivel, hangosan kiáltja: Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam! (Mk 10,46–52)
Nem látja Jézust. Csak érzi, sejti, hogy nem mindennapi ember lehet. Sőt, amikor felkiált, hittel és bizalommal kiált; Dávid fiát szólítja meg. A Messiást. Akitől az élete megváltozását várja.
Jézus fölfigyel rá. Hallja a kiáltását. Magához hívatja. A vak pedig köntösét otthagyva siet Jézushoz, aki hívja őt. Rövid a párbeszéd: Mit kívánsz? A vak válasza szívből fakadó kérés: Mester, hogy lássak!
Nem akar továbbra is magába zártan, világtalanul élni. Tudja, hogy önmagán nem tud segíteni. Bízik abban, hogy akivel találkozik, nem egy ember a sok közül. Dávid fia. Mester.
Koldus, mégsem alamizsnát kér. Világot. Látni szeretne. A sötétségből a fényre szeretne jutni. Jézus válasza: Menj! Hited meggyógyított téged!
Ennek az embernek ettől kezdve megváltozik a világ. Visszanyerte látását, olvassuk. Tehát valamikor látott, majd elveszítette a látását. Most pedig visszanyerte.
Magunkra ismerhetünk ebben az útszélre szorult, kéregető, kolduló, világtalan emberben. Szeretnénk nem a peremen élni. Szeretnénk, ha képesek lennénk látni: megkülönböztetni az embereket, fákat, virágokat, állatokat, – szeretnénk, ha láthatnánk, hol van a helyünk ebben a sokszor nagyon zajos és zűrzavaros világban. Bár fizikai látásunkat nem veszítettük el, mégis sokszor vakon tesszük a dolgunkat. Nem vagyunk képesek különbséget tenni. Összemosódik számunkra ez a furcsa világ; összemosódnak benne az emberek csoportosulásai is.
Elmosódnak a határok az életet szolgáló javak és az üres, látszatjavak között.
Üvölt körülöttünk minden. Vakítóan csillog ennek a világnak sokféle csábítása. Arra sem vagyunk képesek sokszor, hogy megfelelő távolságot tartsunk, és onnan szemléljük a történéseket. Vakon botorkálunk világunk útvesztőiben. Vagy reményt vesztve gubbasztunk ennek a titokzatos, életnek mondott létezésnek a peremén. Magunkban. Egyedül. Csüggedten. Jövőtlenül. S ami még sokkal veszélyesebb: mi, akik valamikor láttunk (akárcsak Bartimeus), ebben a zűrzavaros életben elveszítettük a világos látásunkat. Elveszítettük a megkülönböztető képességünket. Megvakultunk, elvakítottak, és nem látjuk a helyes utat.
Meghalljuk-e, hogy Jézus közöttünk van? Észrevesszük-e, hogy vannak, akik követik Jézust? Van-e bátorságunk kiáltani: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!
Vagy inkább elmenekülünk, hagyjuk, hogy elkábítson ennek a világnak sokféle ingere? Hagyjuk, hogy elvakítsák szemünket látszatigazságokkal, amelyek nem szolgálják az életet?
Nem egyszerű eligazodni ebben a labirintusban. Magunktól nem fog megnyílni a szemünk. Kell, hogy legyen bátorságunk segítséget kérni. Attól a Jézustól, akitől a történelem során számtalan ember kapott erőt, megvilágosítást, értelmes életet. Kell, hogy merjünk kiáltani: Jézus! Dávid fia! Könyörülj rajtam!
Jézus könyörülete nem leereszkedő. Jézus könyörületében jóság van, emberszeretet. Ő a világ Világossága. És azt akarja, hogy mindannyian a világosságban járjunk.
A kérdést mi is meghallhatjuk: Mit tegyek veled? S erre a kérdésre mi magunk is bátran válaszolhatjuk: Uram, hogy lássak!
Van azonban feltétele annak, hogy látókká váljunk.
A személyes bizalom, a hit abban, aki fölkínálja mindannyiunk számára az igazi világosságot.
Hited gyógyított meg! – hallja a koldus Jerikó mellett az Úrtól.
Jerikó Jézus idejében amolyan nagyvilági város volt. Világi város. Szekuláris. E világ élvezeteit bőséggel kínáló. Ebből a városból megy ki Jézus. S az addig még vak, útszélre szorult, nyomorult ember, miután volt bátorsága, ereje ahhoz, hogy Jézushoz kiáltson, Jézus nyomába szegődik. Vele együtt megy, és hagyja ott ezt a várost.
Legyen bennünk bátorság, hogy beképzeltségünktől megszabaduljunk. Mert sokszor azt gondoljuk, hogy nem vagyunk vakok. Úgy gondoljuk, hogy megvan mindenünk, elegek vagyunk önmagunknak. Legyen bennünk bátorság, hogy ne csak nézzünk. Ne csak nézzünk, hanem lássunk is!
Uram, tégy minket látókká, akik képesek arra, hogy megkülönböztessük a város labirintusában azt az utat, amely valóban az életre vezet. Adj nekünk hitet, amely meggyógyít minket. S adj erőt, hogy követni tudjunk Téged!
