Jézus szavai nem hagyják nyugodni az embert, ha komolyan odafigyel rájuk. Arra a kérdésre, hogy ki is az én embertársam – a hagyományos nyelvhasználatban a „felebarát” szót használjuk –, elgondolkodtató választ ad. Mellbevágót. Megdöbbentőt. Nyugtalanítót.
Válogatósak vagyunk. Ehhez könnyű hozzászokni már gyermekkorban, ha a szülők engedékenyek. Tedd azt, ami neked jó! Válaszd, ami neked tetszik! Hagyd ott, dobd el, ami valamiért nem kedves neked.
Amikor minden, szinte az egész élet, a gazdaság arra épül, hogy szerezd meg magadnak, ami tetszik – „Ez nem hiányozhat neked!” –, akkor sok minden fölöslegessé válik, eldobjuk, kidobjuk. Mehet a szemétbe. Nem törődöm vele.
Fölöslegessé válnak először a cipészek, majd a szabók, az asztalosok… Nem javítunk, hagyjuk, hogy szemétbe kerüljön sok minden, ami pedig még használható volna.
Közömbössé válunk először a megszokott tárgyaink iránt: minden lecserélhető. S észrevétlenül közömbössé válunk a másik ember iránt,
nem törődünk azzal, hogy esetleg szükséget szenved. Akivel előfordult már, hogy lerobbant autóval állt az út szélén, és segítséget kérve integetett, megtapasztalhatta, milyen érzés, amikor az emberek közömbösen elsuhannak mellette.
Hajlamosak vagyunk mi magunk is csak úgy „elsuhanni” az emberek gondjai-bajai mellett. Ideológiája, elmélete is van ennek a magatartásnak: valamikor egyszerűen így mondták: Pénz beszél, kutya ugat… A gazdasági fejlődés a minden, a neoliberális gazdaságpolitika alaptörvényeihez tartozik, hogy a termelés gazdaságossága felülírja a munkavállalók érdekeit. Hol van már a fejlett kapitalizmus jól ismert feszültsége a munkaeszközöket birtokló tőkések és a munkaerővel rendelkező munkavállalók között! Amikor szükségképpen megegyezésre kellett törekedni, különben megállt volna az élet.
Ki az én embertársam? – teszik föl a kérdést Jézusnak, aki az evangéliumok egyik talán legismertebb részletével az irgalmas szamaritánusról szóló példázattal válaszol.
Egy ember rablók kezébe került. Vajon észrevesszük-e azokat az embereket, akik az újkor rablói kezébe kerülnek?
Hányféle sebet ejt az embereken ez a szép új világ! Az apa-anya nélkül felnövő gyermekek sebeit ki érzi?
Az életet értékelni nem képes, magára hagyott emberek sebeit ki érzi? Otthontalanok, hajléktalanok, útszélre, peremre kerültek sokasága… Csak úgy „elsuhanunk” mellettük.
Egy pap, majd egy levita – Lévi törzséből való, kiváltságos ember – megy el a véresre vert nyomorult mellett. Vajon mi, akik Krisztus ügyét, az egyházat hivatalosan is képviseljük, nem zárkózunk-e be túlságosan templomainkba, tisztességgel, szépen ünnepelve, tanítva – s közben a segítségre szorulókra, mert sietős az utunk, nem figyelünk?
Majd jön egy idegen ember. Egy szamaritánus, valaki, aki nem közülünk való. Ő megáll. Ami rajta múlik, amire ő képes, megteszi. Bekötözi a félholtra vert embert, elviszi a fogadóba és gondoskodik róla.
Nem szakítja meg az útját. Csupán törődik vele. Csak ennyit tesz… Ez a „csak” sokkal több, mint gondolnánk. A világ nyomora nem téríthet le bennünket a vállalt utunkról. De ehhez az úthoz hozzátartozik az is, hogy közben nem szűkülünk be, hanem
érzékenyek maradunk arra, ami mellettünk, körülöttünk történik.
A szamaritánus amolyan elsősegély-nyújtó volt. Megtette, amit a sebesülttel tehetett. De ennél többet is tett: gondoskodott róla. Rábízta arra, aki szakszerűen képes törődni vele.
A másik emberrel való törődés nem lehet válogatós. Ki az én embertársam? Az, akivel éppen találkozom. Az, aki szükséget szenved a környezetemben. Szép és tiszteletre méltó dolog elmenni a világ másik végére, hogy ott segítsünk, de legalább ennyire fontos, hogy
ne hagyjuk cserben a közvetlen környezetünket. A hozzátartozóinkat. A szomszédainkat. Mert mindnyájan testvérek vagyunk.
Amikor beköszöntenek a téli fagyok, újra és újra hallani lehet a szemrehányásokat: miért nem nyitják meg az egyházak templomaikat a hajléktalanok előtt? Aki így fogalmaz, nincs tisztában a helyzettel, bizonyára nem rendszeres templomlátogató. Nem tudja, hogy egy templom képtelen a legegyszerűbb higiéniai szolgáltatásokra is. Jogos volna a szemrehányás, ha az egyházi közösségek nem tennének meg minden tőlük telhetőt azért, hogy legyenek, akik szakszerűen gondjukat viselik a peremre került, testi-lelki sebeket hordozó embereknek.
A szamaritánusra érdemes odafigyelni: a sebesültet elvitte a fogadóba. A fogadósnak pedig adott még pénzt: ha valamit költeni kell rá, a visszaúton megadom neked.
Ki az én embertársam? Mindenki – kivétel nélkül.
A Jerikóból Jeruzsálembe igyekvő, s a rablók kezébe került ember elfogadta a segítséget. Azon is érdemes elgondolkodnunk,
vajon mi magunk készek vagyunk-e arra, hogy elfogadjuk a segítséget? Mert mi magunk is – akár bevalljuk, akár nem – száz sebből vérzünk, segítségre szorulunk.
Ne záruljunk be önmagunkba, hanem legyen erőnk ahhoz, hogy elfogadjuk: szükségünk van a segítségre.
Mit kell tennem? Szeretni az Istent, mindenek teremtőjét. És szeretni az embertársunkat, mint saját magunkat.
A vérző, sebesült, összezavarodott világ problémáit én magam megoldani képtelen vagyok. De arra képes vagyok, hogy ne menjek el közömbösen a sebesült, a rászoruló mellett. És arra is, hogy olyan társadalmat építsünk fel, amelyben vannak „fogadók”, amelyek hozzáértő módon kezelik a sebeket. És arra is képesek vagyunk, hogy abból, amink van, támogassuk a testi-lelki sebeket hozzáértő módon gyógyítókat.
Jézus soha nem mondja: Szeresd embertársadat – kivéve… Nincs kivétel.
Mindnyájan testvérek vagyunk. A példázat végén Jézus ezt mondja a kérdezőnek: Menj, te is hasonlóan cselekedjél!
