Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje – fakad fel az ünnepet dicsérő ének Balassi Bálintból. Valóban, különlegesen szép időszaka ez az esztendőnek. Élni akar minden, élni akar mindenki.
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled…
Mintha a zsoltárt idézné: ha kiárasztod lelkedet, fölébrednek, és megújítod a föld színét.
Az élet ünnepe pünkösd. Amikor Jézus apostolai fölébrednek bezártságukból, megszabadulnak szorongásaiktól, félelmeiktől, az eseményt elbeszélő szentírási szakasz szerint tüzes nyelvek formájában kiárad rájuk a Lélek. Az Isten Szent Lelke.
Valami egészen új veszi kezdetét. A bezártságnak vége, legyőzik önmagukat, félelmeiket, és komolyan veszik a küldetést, hogy menjenek az egész világra, és hirdessék az örömhírt.
A Jeruzsálemben összesereglett zarándokok közé mennek, és beszélnek nekik arról, aminek és akinek tanúi voltak. A Názáreti Jézusról, aki azért jött, hogy kibékítse az eget és a földet. Aki egybe akarja gyűjteni mindazt, ami szétszóródott.
Minden korban, a teremtés kezdete óta nehezen fogadja el az ember, hogy nem ő a világ ura. Tornyot akartak építeni, a bábeli tornyot, akik még egy nyelvet beszéltek, égig érő tornyot akartak építeni. Jelképes a történet: az önmagukat Istennek képzelő embereket az Úr megzavarja, szétszórja, többé nem értik egymást. Bábeli zűrzavar lesz úrrá az egész világon.
Széthúzás, önös érdekek keresése, mások kirekesztése, idegennek tekintése, háborúskodások végeláthatatlan sorozata, pusztulás, pusztítás. Az ember, aki arra teremtetett, hogy éljen, szerepet téveszt. Ahelyett, hogy gondozója lenne a rábízott világnak, képtelen arra, hogy összhangban éljen a többi emberrel és a teremtés csodájával.
Akik mélyebben ismerik az emberiség történetét, világosan látják, hogy a történelem mintha szétválások, elszakadások sorozatából állna. Ki-ki megpróbálja a maga útját járni. Az ember határokat húz maga köré. S aki erősebb, megpróbál terjeszkedni, területet szerezni magának, úgy, hogy a másik védekezni kényszerül. S közben bezártságában saját nyelvet beszél, úgy, hogy a szomszéd már alig érti. Végül mindenki külön nyelven szól, elkülönülve a többitől, elzárkózva másoktól, bezárkózva önmagába.
Közben fejlődik a világ. Fejlődik? Találmányok sora teszi könnyebbé a verejtékes munkát. S bár elkülönülnek egymástól népek, csoportok, mégis a távolságok egyre könnyebben legyőzhetővé válnak. Technikai csodákkal szembesülünk, egyre gyorsuló ütemben. A szétszakadt vagy inkább szétszakított világ látszólag egymásra utalt egységgé változik. Ami a földgolyó másik oldalán történik, ugyanabban a pillanatban a kezemben lévő eszközön látható és hallható. De vajon tényleg közelebb kerültünk-e egymáshoz?
A bábeli torony építőinek gőgjét megörökölte a mi világunk is. Nem hagyunk föl a próbálkozással, hogy átépítsük az Isten teremtette világot. A bennünk lévő zűrzavar pedig egyre elviselhetetlenebbé válik. S bár látszólag közel kerültünk egymáshoz, a távolság egyre nagyobb, egyre legyőzhetetlenebb ember és ember között.
Száz évvel ezelőtt írta Tóth Árpád Lélektől lélekig című versében:
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Bár vannak kegyelmi pillanatok, amikor megérezzük, hogy nem vagyunk egyedül, és megtapasztaljuk, hogy közünk van egymáshoz, mégis felgyorsult életünkben sokkal nagyobb és érezhetőbb a magány, az egyedüllét fájdalma, a tehetetlenség, az egymás meg nem értése.
Szeretnénk szépen élni. Arra vágyódunk mindannyian, hogy elfogadjanak. A jeges űr helyett békés, emberséges meleg után sóvárgunk.
Ennek a lehetőségét kínálta fel egyszer s mindenkorra a közöttünk élt Názáreti Jézus. Nem politikai rendszerváltó volt, egyszerűen csak az emberek életét akarta megváltoztatni. A boldogság nem a politikai berendezkedéstől függ, de a boldog emberek, az önmagukkal és másokkal összhangban élő emberek képesek olyan társadalmi berendezkedést felépíteni, amelyben emberibb lehet az élet.
A kereszténység nem politikai rendszer. Annál sokkal több és mélyebb. A kereszténység nem struktúra, hanem rendezett kapcsolat a világgal. Az embernek helye van ebben a világban, helye és feladata. Nem az a feladata, hogy égig érő tornyot építsen, hanem hogy együtt, közösen vállaljon felelősséget mindenki a másik emberért. Mert ugyanaz a Teremtő a forrása és a célja mindannyiunk életének.
Az „áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje” erre figyelmeztet mindenkit. Az üzenet és a figyelmeztetés mindannyiunkhoz szól. A kereszténység nem elvont tanítás, nem megtanulható ismeretanyag – annál sokkal több.
A kereszténység életstílus. Nem politika, hanem az élet megváltoztatása. Nekem magamnak kell először megváltoznom, átalakulnom, és fölismernem a magam helyét ebben a világban.
Ne szorongva, zárt falak mögött, önmagunkba bezárkózva éljünk, hanem mindenki számára érthetően, úgy, hogy mindenki a maga nyelvén hallja, hirdessük az Isten nagyszerű tetteit. A Názáreti Jézus élő és éltető valóságát. Azt, hogy ha megnyílunk a végtelen Isten éltető Lelke előtt, képesek leszünk arra, hogy közreműködjünk az új teremtésben. Mert az Isten mindenkire ki akarja árasztani az éltető, erősítő Szent Lelket. Emberi gyarlóságunk, önzésünk, elkülönülésre, bezárkózásra hajlamos természetünk ellenére újjá akar alkotni mindent. Hogy megújítsa a föld színét.
Új szívet akar ajándékozni, új lelket akar oltani belénk az Isten. Nem úgy általában, hanem a maga konkrét valóságában. Itt, ebben a látszólag egyesült, mégis egyre inkább darabjaira hulló, félelmek közepette élő Európában is. Számunkra itt akarja megújítani a föld színét.
