Jézust követni korántsem egyszerű. Aki vele akarja járni az utat, annak tudnia kell, hogy sokan nem látták szívesen Őt. Nem akarták befogadni. Egész lénye valamiképpen idegen volt egyes emberek számára. Úgy érezték, hogy az Isten Országa, amelyről Jézus beszél, legföljebb szép álom, de semmi köze a földi valósághoz.
Jézus nem akarja ráerőltetni magát senkire. Amikor tanítványai azt tapasztalják, hogy a Szamária-beliek nem kívánják befogadni Őt, készek volnának arra, hogy akár a pusztító villámot is lehívják rájuk. De Jézus határozottan kijelenti:
ő nem azért jött, hogy embereket pusztítson, hanem azért, hogy megmentsen.
(Lk 9,51–62) Tisztában volt azzal, hogy beteg ez a világ. S azzal is, hogy nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. (Mt 9,12)
Bár szállást keresni küldte a tanítványokat, úton Jeruzsálem felé, világossá teszi, hogy nem őneki van szüksége arra, hogy befogadják. Sokszor mi magunk is abba a kísértésbe esünk, hogy megpróbáljuk ráerőltetni Jézust a másik emberre. Nem lehet. Jézus sem akarja. Annak a másik embernek kell magától eljutnia a felismerésre, hogy Jézus gyógyító. Hogy Jézus nem a saját dicsőségét keresi. Jézus az élet orvosa. Megmentője.
Jézust, Jézus tanítását senkire nem szabad ráerőltetnünk.
Mindenkinek szabadságában áll őt elfogadni vagy elutasítani.
Jézust követni nem egyszerű dolog. Amikor valaki azt mondja Jézusnak: Uram, követlek, bárhová mész! – a válasz nagyon meglepő. A rókának odúja van, a madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs hová lehajtania a fejét.
Jézus követése nem azt jelenti, hogy kényelmesen berendezkedünk ebben a világban. Tudatában kell lennünk annak, hogy mindannyian vándorok és jövevények vagyunk ezen a földön. És nincs itt maradandó hazánk. Mindannyian az eljövendőt keressük. (Zsid 11,13; 13,14)
Jézus követése elszántságot kíván. Szabad elhatározást. Előre tekintést. A jövő építését. Nem majd, hanem most. És nem ki tudja, hol, hanem itt, ahol vagyok. Ahol meghallom az Ő hívó szavát. És ahol ráébredek arra, hogy Ővele kell járnom az életem útját.
Nincs Jézus követésében olyan, hogy követlek majd, de előbb még más tennivalóm van.
Ha Jézust akarom követni – bármilyen kemény és meghökkentő is Jézus kijelentése –, hagynom kell a halottakat, és előre kell mennem, szolgálni az életet.
Jézus követése életem gyökeres átalakítását kívánja. A szántóvető ember példájával teszi érzékletessé, mit jelent ez. Aki kezét az eke szarvára tette, az ne tekintsen vissza, hanem előre nézzen. Fáradságos, kemény munka a szántás. Az eredményt még nem látni. A szántás előkészület a vetéshez. Amikor vet a földműves, még nem látja, hogy szárba szökken, majd kalászt hoz, azután életet tápláló termést ad az elvetett mag. De él benne a bizalom, él a hit: nem értelmetlen itt és most a fáradozás, mert hiszi, hogy van jövő.
Milyen fontos volna, hogy életünkben jelen legyen a hit és a bizalom: van jövő. Gyakran kilátástalan helyzetben, szorongások közepette, félelemben élünk. Lebénulunk, fogva tart a jelen. Visszarévedünk a múltba. Aztán föléljük a jelent. Nem merünk igazán tanítványaivá válni Jézusnak.
Jézus követése nem merülhet ki a bibliai ismeretek gyarapításában. Nem elegendő ragaszkodnunk bizonyos hagyományokhoz: Ne maradjon el a gyermek megkeresztelése. Talán jusson el még a többiekkel a bérmálásra. Legyen szép templomi esküvője: mégiscsak más az, mint amikor az anyakönyvvezetőnél aláírják a szerződést. Aztán majd a gyászjelentésen legyen rajta, hogy temetése „az egyház szertartása szerint”. Közben pedig élünk a pillanatnak, kincseket gyűjtünk itt a földön, nem törődünk a ránk bízott teremtett világgal, közömbösek vagyunk mások nyomorúsága iránt, nem érdekel, hogy van-e igazság, béke és öröm a társadalomban.
Magunkba zárkózunk, éljük a magunk látszólag tisztességes kispolgári életét. A világ pedig menjen a maga útján… Háborúzzanak az egymással szemben állók – nem az én ügyem. Ahhoz sincs közöm, hogy mennyien éheznek ezen a világon. Az sem érdekel, milyen sokan nincsenek tisztában az élet legelemibb törvényszerűségeivel sem. Nem az én ügyem, hogy millióknak nincs egészséges ivóvizük. A világon sok millió ember nem tud ma sem írni és olvasni.
Hosszan sorolhatnánk a nyomorúságot, amivel a mi korunkban is tömegeknek kell megküzdeniük. De azt is, hogy mennyire adósak vagyunk egy igazságosabb és testvériesebb világ felépítésével.
Amit Jézus a tanítványaitól kíván, nem egyszerű dolog. Követést vár, változást az életünkben. Úgy, hogy ez változtassa meg a környezetünket is. Ezt mondja: „Ti vagytok a föld sója.” (Mt 5,13)
Jézus követése elkötelezettséget, vállalást kíván. Szolgálatot, úgy, amint ő szolgálta az embereket. Azt kívánja, hogy legyünk munkálói az Isten Országának. Az igazságosság, a béke és az öröm országának. (Róm 14,17) Itt, ezen a földön.
A kereszténységnek napjainkban az egyik legnagyobb ellensége – Ferenc pápa fogalmaz így – a langyos kereszténység.
Sík Sándor írja:
„Ne hagyj Uram megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.”
Nekünk magunknak kell megélnünk Jézus követését. Nem várhatunk másokra.
Nekem magamnak kell megváltoznom. Nem várhatok a másikra.
Ebben a békesség, igazságosság után éhező és szomjazó világban nekem magamnak kell megtennem, amire én magam képes vagyok. Nem majd, hanem most. Nem valahol másutt, a földgolyó túlsó oldalán, hanem itt. Nálunk. A mi hazánkban.
