A Mária-ünnepek sorában különleges helyet foglal el Magyarok Nagyasszonyának, a Patrona Hungariae-nak ünnepe. Magunkénak tartjuk. Ilyenkor mintha mélyebbről fakadna föl bennünk az ősi imádság: Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja! Könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.
Hartvik püspök legendája szerint közvetlenül halála előtt Szent István felajánlja országát a Mennyek királynőjének.
Szent István felajánlja az országát (a szerző fotói)
Nagy a kísértés arra, hogy kiváltságos nemzetnek gondoljuk magunkat. De érdemes körülnézni a nagyvilágban:
sok nép, nemzet, ország bízza magát Mária oltalmára.
Csupán néhány ismertebbet hadd említsek: Magna Mater Austriae – Ausztria nagyasszonya. „Rajska Djevo, kraljice Hrvata!” – a horvátok királynője, hangzik az ének. Patrona Bavariae: Bajorország oltalmazója. Mater Poloniae – Lengyelország édesanyja – hogy csak a környékünkön élőket említsük. Mexikó legismertebb vallási, kulturális és nemzeti szimbóluma a guadalupei bazilikában őrzött Mária-ikon. Száz éve az Aparecidai Miasszonyunk Brazília királynője. A francia költő, Paul Claudel Délben a Szűzanyánál című versében ezt mondja: „Mert megmentettél engemet, mert megmentetted Franciaországot, mert rá is és rám is a gondod különösképpen vigyázott…”
Nekünk, magyaroknak régi, szép énekünk a Boldogasszony Anyánk. Bencés szerzetes, Lancsics Bonifác írta a szövegét, és a katolikusok számára a barokk korban ez jelentette a nemzeti himnuszt a könyörgéssel: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról!”
Édes hazánkról ne feledkezzél el
Szegény magyarok… Igen, el kell gondolkodnunk ezen a kijelentésen. Ki tudja, mióta – történészek és irodalmárok ki tudják mutatni – szinte az egész magyar történelmen végigvonul ez a búskomorság, amit önsajnálatnak is mondhatunk, és ebben az állapotban
kiáltunk a mélységből az ég felé. „Nyisd meg az egeket sok kiáltásunkra…”
El kellene gondolkodnunk azon, mit is ünneplünk ezen a napon. A sorstalanságunkat? A kudarcaink ma is velünk élő és ható emlékeit?
Ismerős Szent Ágoston mondása: „Qui te creavit sine te, non te salvabit sine te.” („Aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül.”)
Nemzeti sorstragédiáink jelennek meg előttünk, amikor sok helyen ma is éneklik: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted zokogva esd.” Nemzeti imádságunk, a Kölcsey-féle Hymnus is tele van tragédiák fölsorolásával.
Pedig ha valóban oltalmazónknak és példaképünknek tekintjük Máriát, Jézus anyját, akkor az
örömhírnek kellene eltöltenie bennünket: Velünk az Isten. Velünk abban a Jézus Krisztusban,
akiben közösséget vállalt velünk, és az élet teljességét ajándékozta nekünk.
Velünk az Isten Jézus Krisztusban
Magyarok Nagyasszonya ünnepén itt az ideje a lelkiismeret-vizsgálatnak. Vajon van-e bátorság bennünk, hogy vállaljuk magyarságunkat és vállaljuk kereszténységünket?
Furcsa nyugtalanságot lehet tapasztalni, amikor szembesülünk a legújabb népszámlálás adataival. Tudomásul kell vennünk, hogy
a kereszténység nem egyszerűen hagyomány, szokásrendszer, hanem tudatos vállalás.
Ne hasonlítsunk egymással össze nem vethető számokat. Most a népszámlálási kérdés világosan arra vonatkozott, hogy milyen vallású vagyok. (A korábbi népszámlálás azt kérdezte, milyen vallási közösséghez tartozónak érzem magam.) Korábban névtelen volt a népszámlálás. Most szerepel az adataim között, név szerint… Most hitvallásjellegű volt a válasz. Ettől sokan féltek.
Ne keseregjünk, hanem cselekedjünk. Vegyük komolyan a jézusi felszólítást: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15)
Tartsatok bűnbánatot
Egyértelmű, hogy a kereszténység nem tömegszervezet, hanem életstílus, tudatos vállalás. Az evangélium kovászról beszél, amelynek kell, hogy hatása legyen. Jézus bátorít: ne félj, te kisded nyáj! (Lk 12,32)
Ne értsen félre senki: nem örülök annak, hogy a magukat kereszténynek, Krisztus-követőknek vallók szám szerint kevesebben vannak. Nem örülök annak, hogy
egy „új világrend” fogyasztásra és élvezetre berendezett szellemisége egyre inkább uralkodóvá válik.
És annak sem örülök, hogy a társadalomtudósok kutatásai szerint, akik próbálják felmérni, mennyire elégedettek az egyes népek, nemzetek az életükkel, hogy mennyire érzik boldognak magukat, a mi országunk valahol a sor végén kullog.
Ha átjárna bennünket a jézusi örömhír, hogy van értelme az életnek, hogy távlatok nyílnak előttünk, hogy a boldogságot a mások szolgálatában találhatjuk meg, nem telepedne ránk ez a furcsa világvége hangulat. Mária, a mi
Nagyasszonyunk és Pátrónánk elsősorban példakép, akire feltekinthetünk, s nem valaki olyan mennyei lény, aki helyettünk megteszi, ami a mi feladatunk
és nem másé.
Máriát nem sajátíthatja ki senki. Az „Íme, a te Anyád” és az „Íme, a te fiad” jézusi kijelentés mindenkire vonatkozik. Mária, aki boldog, mert hitte, hogy beteljesül mindaz, amit az Isten üzent neki, mindenkié. Mindenki példaképe.
A példakép cselekvésre ösztönöz. Fel kell tekintenünk rá, és le kell borulnunk előtte. S tennünk kell, amit ő tett. Hittel, bizalommal. Boldogok csak így lehetünk.
Ezt üzeni számomra Magyarok Nagyasszonya, Patrona Hungariae ünnepe.
