Együtt nevelődtünk, kezdetben az esztergomi kolostorban, azután a budapesti Pasaréten. Ők hárman voltak a növendékközösség szíve. A Jóisten pazarul felékesítette őket kiválóbbnál kiválóbb tulajdonságokkal, képességekkel, személyiségjegyekkel, és az ezek kibontakoztatásához elengedhetetlen szeretetdús környezettel: szülőkkel, tanítókkal, tanárokkal. Kolos, Vilmos az esztergomi ferenceseknél, Balázs a győri bencéseknél végzett. Az évek során mindhárman busásan kamatoztatták talentumaikat. Hogy miként, az külön-külön megérne egy monográfiát. Azért is külön-külön, mert igen eltérő e három testvér kincsestára.

Kolos atya fiatalon nagy sportember volt. Kis Menyhért atya szerint „ördögien jó csatár volt, aki nehezen tudta eldönteni, hogy a Ferencvárosba vagy a Ferenc-rendbe jöjjön”. Se Vilmos atya, se Balázs atya nem dicsekedhet ilyen sportos múlttal. Vilmos, ha hírét vette, hogy valamelyik diákja fociban vagy testnevelésórán megsérült, kezét, lábát törte, féltréfásan megjegyezte: bizony, a sport káros az egészségre. Balázs sportolása kimerült a tőle megszokott fürgeséggel végzett kerti munkában, konyhai szolgálatban. Az is különböző volt, ahogyan az egyetemi vizsgáikra készültek. A német–történelem szakos Kolos igen lelkiismeretesen, hajnaltól késő estig, kicsi szobájában rótta fel s alá a kilométereket, kezében a tankönyvvel, ceruzával. Aztán felkészültségében mélyen kételkedve ment el vizsgázni, s hazajött egy jelessel. Vilmos kémia–fizika szakos volt, villámgyors felfogóképességgel. Többnyire meghívta egyik csoporttársát, aki úgy tudott legjobban felkészülni a vizsgáira, ha valakinek felmondta a tételeket. Vilmos pedig az ágyán heverve hallgatta, aztán minden aggály nélkül elment vizsgázni, s hazajött egy jelessel. Balázs végiglelkendezte a vizsgaidőszakot. Számára a legszárazabb nyelvészeti ismeretek is varázslatosak voltak. A közös étkezéseken repkedve fejtegette a bilabiális zöngés spiránsok viselkedésének titkait. Többnyire annyira belemerült e rejtelmekbe, hogy ha nem szólunk, elfelejt vizsgára menni. Sebtében összekapta magát, nekiindult, s megérkezett egy jeles fölével.

Három eltérő egyéniség. Csoda, hogy megfértek egy közösségben, mégpedig építőn, testvériesen. E csoda titkát keresem most. Gondolhatnánk: bizonyára sok megbeszélés, dialógus, tisztázás eredménye volt e harmonikus együttlét. Igaz, sokat voltunk együtt: kirándultunk, esténként játszottunk, nevetgéltünk, erről-arról vitatkoztunk, beszélgettünk, megtárgyaltuk a napot. Módszeres közösségépítő tréningjeink emlékezetem szerint nem voltak. Az ilyen megbeszélésekről nem szereztem jó tapasztalatokat. A budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba jártam. Az osztályban, ahogy az lenni szokott, kialakultak viták, viszályok, klikkesedések, torzsalkodások, rivalizálások. Az osztályfőnök az osztályfőnöki órákon úgy próbált úrrá lenni ezeken, hogy bátorított minket, mindent teregessünk ki, menjünk le a gondok, bajok mélyére. Mi jól le is mentünk, aminek köszönhetően a szembenállások, háborúságok még ádázabbakká lettek. Egy illúzió áldozatai voltunk. Elhittük, hogy a konfliktusok minden összetevője a megbeszélések által megismerhető és megszüntethető. Azzal áltattuk magunkat, hogy megbeszéléseink célja a tisztázás. Pedig nem az volt, hanem az önérvényesítés, mégpedig a másik legyőzése árán. Ezért e „tisztázások” eredménye nem a vágyott béke lett, hanem az egyre háborodottabb háborúság.

A béke, az egység Isten csodája, Isten műve. Kolos, Balázs, Vilmos elém élte ezt az igazságot. Az ő közösségük nem egymást választó szimpátián alapult, hanem annak szeretetén, aki meghívta őket: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – mondja Jézus Szent János evangéliumában az apostoloknak. E szeretet éltetője az imádság, a közös imádság. Mindhármójuknak szívügye volt a megtépázott rendi imaélet megújítása. Tettek érte.

Ez a három testvér, mindegyikük a maga nagyon különböző módján, azt is hirdette, hogy milyen meg nem érdemelt kitüntetés, Isten könyörülő jósága a meghívásuk. Csak az alázatnak e megélésében, hálájában születhet egység, békesség. Balázs atya szinte minden lelkigyakorlata, könyve Istenünknek ezt az irgalmas jóságát énekli. E tapasztalatból születik a szolgáló szeretet. Az éjszakában hazafelé jövet a pasaréti kolostor kapujában „rám támadt” egy volt szentendrei diák. Nem tudta megállni, hogy el ne mondja, milyen hálás Kolos atyának, volt igazgatójának azért, hogy kirúgta az iskolából, és azért is, ahogyan kirúgta. Nagyfiúskodásból elemelt egy sportszeletet a szentendrei élelmiszerboltból, és lebukott. De hogy ne veszítsen évet, Kolos atya a pasaréti kolostorban kijelölt számára egy szobát. Arra kötelezte, hogy a napi tanulnivalókat ott tanulja meg. Amikor hazajött Szentendréről, megebédeltette a gyereket, majd kikérdezte a napi penzumból. Év végén, mint magántanuló kiválóan levizsgázott. Vilmos atyáról Stipitz Árpád atya ezt írta: „Az egyre mélyebbre hajoló alázat az embertársak szolgálatában.” S „az embertársak szolgálatában” nemcsak finomabbnál finomabb falatokat kínál föl, hanem finoman az Úr irgalmát, feloldozását is. A gimnáziumban a szombat esti bűnbánati liturgiákon a gyóntatószéke előtt olyan sor áll, mintha diszkóba várnának bebocsátásra. Mi a titka? Álljon itt egy öregdiák vallomása: „Azt a lelki békét, örömet, ami a gyónás után bennem volt, máig sem feledem. Ha rágondolok, most is elszorul a szívem, és édes borzongás fut végig a hátamon.”

„A szélsőségek találkoznak Istenben” – olvasom Szedő Dénes atya utolsó naplófüzetében, és azt is, hogy „az igazi béke coincidentia oppositorum; ellentétek egysége”. A nagy világvallások megegyeznek abban, hogy ez az igazi béke Isten műve. A Mahábháratában Judhisthira, a szent király a mennyek csarnokában megpillantja kérlelhetetlen ellenségét, Durjódhanát: „Isteni fény áradt alakjára, trónon ült, arca földöntúli dicsőséggel ragyogott.” „Nem kell nekem a mennyország, ha ilyen lelkek előtt is nyitva áll…” – torpan meg a szent király. Ezt a választ kapja: „Ne szólj elhamarkodottan, ó, király! Itt véget ér az ellenséges indulat… Foglalj helyet egykori ellenséged oldalán; az egekben elhal a gyűlölet.” A 87. zsoltár békelátomásában az egykor ellenséges népek az igaz Isten ismeretében, szeretetében egymásra találnak, s e szeretetből mint forrásból isznak, eltelnek „a Lélek józan mámorával”, s összefogódzkodva, dalolva körtáncot lejtenek. Ahogy az Atya házában is, az irgalmat ünneplik önfeledt körtánccal (Lk 15,25). Pál apostol Filemonhoz írt levelében Filemon és Onezimus, a Római Birodalom, az akkori világ szociológiai palettáján a lehető legtávolabb eső két pont, a rabszolgatartó és a rabszolga Jézus Krisztusért és Őbenne egymásra talál, megvalósítja a csodát, fölragyogtatja a testvériséget, és szétrobbantja a rabszolgaság perverzitását.

Kolos, Balázs, Vilmos közössége csodajel. Jelzi, hogy Jézus Krisztus szerelmében lehetséges a csoda: a testvériség, a béke.