Krisztus inge

A múltfelejtés egyféle önámítás, mint ahogyan az a – sokszor naivan heves – gondolat is, amely szerint a múltban elkövetett hibák, vétkek és bűnök nem ismétlődnek meg többé. Főként díszbeszédekben hangzik el a „soha többé” vágykiáltás.

Ez utóbbi meggondolás azonban megfeledkezik az emberi természetben eredendően meglévő rosszra való hajlamról. A történelmi-társadalmi díszletek változnak ugyan, az ember rossztól kísértett-sebzett természete azonban változatlan az időfolyamban.

Ezért mindig időszerű – és szükséges – a szembesülés múlt-önmagunkkal. Olyan ez, mint valami finom gyeplő, amellyel talán valamelyest korlátozhatjuk jelenbéli és a jövőbeni önmagunkat. És példát kaphatunk, adhatunk a – bár sokszor vékonyan – felfénylő jóságra is.

A Krisztus inge munkacímet viselő nagyjátékfilm ilyen gondolatokkal szembesít minket, bár még csak ezekben a napokban rögzítik képi világát. Az alaptörténetet, az abból készült forgatókönyvet és magát a kiindulásként szolgáló történelmi valóságot azonban ismerjük. Ezek alapján – mintegy filmelőzetesként – eltűnődhetünk a történetszövésen.

Az Eperjes Károly rendezte film, amelynek ő az egyik főszereplője is, 1950-ben játszódik Magyarországon, olykor időbeli előre- és visszatekintéssel.
A szereplők között ott találjuk Telekes Pétert, Gál Tamást, Pásztor Erzsit, Nemcsák Károlyt. A mellékszerepekben Derzsi Jánost, Koltai Jánost, Császár Angelát, Tordai Terit. Csukás Sándor kamerája előtt elevenedik meg a történet, a látványtervező Fekete Mónika, a zeneszerző Bucz Magor Soma.

1945 után a megszálló hatalomra támaszkodó diktatúra abbéli igyekezetében, hogy leszámoljon minden olyan társadalmi réteggel és közösséggel, amelyeket útjában állónak vélt – s nevezték ebbéli törekvésüket proletárdiktatúrának a szocialista demokrácia megteremtése érdekében, új típusú szabadságnak –, az egyházakat, elsősorban a keresztény felekezeteket, a vallást egyik legnagyobb, ha nem legnagyobb ellenfelüknek tekintették. Ami „érthető” abból a szempontból, hogy terrorral egy új „vallás”, új üdvtörténet, az általuk arra érdemesnek tartottak (osztályharc) önmegváltásígéretével léptek fel.

A katolikus egyházzal szemben – az iskolák 1948-as államosítását követően – a szerzetesrendek működésének betiltását határozták el (végül négy, korlátozott módon engedélyezett rend kivételével).

Ekkoriban közel háromezer férfi és mintegy tízezer női szerzetes élt az országban. 1950 június elején megkezdődött a szerzetesközösségek tagjainak elhurcolása az ideiglenesen kinevezett gyűjtőhelyekre. Másként fogalmazva: túszul ejtették őket – elterjesztve annak lehetőségét, hogy

„a szerzetesek ügye csupán vagonkérdés”.

S mivel embercsoportok sorsának „intézésére” még elevenen ott élt a néhány évvel korábbi tragikus „vagonmegoldás”, a mostani események félelmetes árnyékot vetettek, nemcsak a katolikus egyház tagjaira – papokra, szerzetesekre és hívőkre –, hanem minden jóérzésű ember életére.

A túszul ejtett (részben internált, illetve börtönbe zárt) szerzetesekkel is arra kényszerítette a hatalom a katolikus egyház szabadon maradt vezetőit (Mindszenty hercegprímást ekkor már életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték), hogy írják alá 1950. augusztus 30-án az állam és az egyház közötti egyezményt. Talán nem kell mondanunk, hogy ha valakinek a torkára kést szorítanak, az így aláírt „egyezmény” aligha tekinthető valóban annak.

A készülő film az elhurcolás kezdetét dolgozza fel, amely azután, az 1950. szeptember 7-én meghozott állami rendelkezést követően a szétszóratással folytatódott. Várnai Péter címzetes prépost néhány évvel ezelőtt írta Krisztus inge című – megfogalmazása szerint – történelmi játékát a magyarországi szerzetesrendek működésének betiltásáról. Jegyezzük meg, hogy a szerzetesrendekkel szemben az ilyen eljárás nem egyedülálló a történelemben, brutalitását tekintve azonban rendkívüli az 1950-es eljárás. Annak idején II. József (1780–1790) ugyancsak betiltotta jó néhány szerzetesrend működését, a felvilágosodásnak nevezett korszellem jegyében azokat, amelyek nem bizonyultak társadalmi szempontból „hasznosnak”.

Várnai Péternek a dráma műfajában született alkotása – következtethetünk rá – a ciszterci rend történetébe helyezi a cselekményt. A vége felé, már a szétszóratás tudatában idézi a fiatal szerzetesnövendék, Godofréd testvér a rendalapító Szent Bernát szavait: „Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.” Az elhurcolást és a kolostor kiürítését végző ÁVH-s tiszt – aki korábban egyházi iskolába járt – végül megtér: „Hátralévő életemben jól akarok aludni.” A történet morális gerince tehát a jó és a rossz küzdelme (anélkül, hogy a szerző és majd a film a gnosztikus dualizmus csapdájába tévedne), végül a jó kerekedik felül.

Banális kifejlet? Az lenne, ha a történelemben nem szembesülnénk újra és újra azzal, hogy az ember – minden ember – teremtettségénél fogva viselt méltósága védelemre szorul. Ennek szellemében mondja Leopold atya, házfőnök: „Legyen a mi meghívásunk, szolgálatunk és üldöztetésünk a gondviselő Isten megmutatkozása az eljövendő nemzedékeknek.”

A film forgatókönyve – Petrik András, Horváth Áron és Eperjes Károly munkája – ugyancsak a jó és a rossz Várnai Péternél megjelent konfliktusára épül, a végén Keller főhadnagy lelki összeomlásával, azaz jóra fordulásával, majd életáldozatával. A film a történetet ferences környezetbe helyezi. A címadó „Krisztus inge” kifejezés a valós történelmi időben Szent Ferenc fiainak sorsában hangzott el. Az újhatvani rendház szerzetese, P. Tarcza Aurél visszaemlékezése szerint (aki e sorok írójának szerzetes tanára volt az 1960-as évek második felében, hosszú évek után szabadulva a börtönből) a következőképpen: „Hideg idő volt, s a házfőnöknek [P. Kriszten Rafaelnek, aki később a börtönben halt meg] nem volt inge, csak egy kabát volt rajta.

Az őr azt kérdezte tőle: – Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet?”

Újhatvanban az elhurcolás hírére a hívő közösség, vasutasok és gyári munkások sokasága vette körül védelmezően a barátok kolostorát, amiért azután jó néhányukat a Hortobágyra internálták.

A forgatókönyvben Keller végül ki tudja mondani azoknak, akikkel szemben ávéhásként eljárt: bocsássanak meg neki. Korábbi elvtársai azonban pisztolylövéssel végeznek vele. A haldoklót Rozi néni, a sekrestyés veszi ölébe, és a kamera távolodó záróképben mutatja a Pietà-jelenetet. Ezáltal kap drámai-lírai Isten-távlatot az ember élete és halála.

Milyen nehéz, de emberhez méltó – teremtettember nagyságú – cselekedet kimondani, nem félrebeszélve, nem magyarázkodva, nem fölmentést keresve, nem másokra kenve saját gyarlóságunkat, tévedésünket, vétkünket, bűnünket, hanem egyenesen, szemtől szembe. Az alapdráma megmutatja az igazzá válás esélyét, a művészi alkotások ezáltal felemelkednek az emberhez méltó jó lehetőségéhez.

A rossz a művészetben – és persze a valóság más vetületeiben ugyancsak – sokszor színesebbnek, gazdagabbnak, érdekesebbnek, izgalmasabbnak, sőt, értékesebbnek tűnik a jónál. Mert a jó – egyszerűen, szerényen „csak” jó. A film nehéz, de nagyszerű, mondhatnánk bátor vállalkozása a korszellem sodrásával szemben éppen az, hogy a „pucér” jót a maga hitelességében tárja elénk. Ezért különösen is várakozással tekintünk a majdani bemutató elé.