Mindannyian állandó kihívás előtt állunk, akik magunkat kereszténynek mondjuk, és a keresztségben titokzatos módon egyesültünk azzal a Jézussal, aki közösséget vállalt velünk, emberekkel. Benne élünk a világban. Benne élünk a mában. Ennek a világnak a forgatagában. S ebben a mai világban kell

hitelt érdemlően tanúságot tennünk arról, hogy közöttünk van, akiben eljött közénk az élet teljessége.

Jézusban jelenvalóvá vált Isten jósága és emberszeretete.
Azt tapasztaljuk, hogy az egész történelem mintha másból sem állna, mint szétválások, elkülönülések, eltávolodások folyamataiból. Ady így fogalmazta meg ezt az élményt:

„Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”
(Kocsi-út az éjszakában)

A történelem folyamán állandóan vágyakozunk az elveszett paradicsom után. Vágyakozunk a béke, a közösség után. Ez az álom, ez a sóvárgás ott él minden jószándékú emberben, aki vágyakozik az egység, a közösség után. Mert érzi mindenki, hogy

az egészből való kiszakadás nem más, mint a bűn útja.

Manapság nem kevesen politikai programként hirdetik, hogy az egyén, az individuum mindenek fölött áll. Az ember függetlensége, szabadsága, önállósága a legfőbb érték. Tedd, ami neked most, ebben a pillanatban kívánatos! A te életedbe ne szóljon bele senki.

Az én váram – az életembe ne szóljon bele senki (a szerző fotói)

Az „én” érdekeivel azonban szemben áll a másik ember, a „te” érdeke. Ugyanakkor közösség csak úgy tud létrejönni, ha a különböző emberek arra törekszenek, hogy elfogadják egymást. Mindnyájan ugyanarra az életre születtünk. S az emberi élethez hozzátartozik, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy saját önzésével a másik ember életét gátolja.
Érdekes megfigyelni, hogyan különülnek el egymástól a nyelvek. A nyelvjárások annyira el tudnak távolodni egymástól, hogy

már nem is értik egymást az emberek. Más nyelven beszélnek. Bábeli zűrzavar lesz úrrá a világon.

Hallom az ellenvéleményt: éppen ellenkezőleg, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Kezünkben, birtokunkban van a technika, amely távoli világrészek történéseit azonnal a szobánkba hozza. Bárkivel pillanatok alatt kapcsolatot teremthetek. Már nálunk, Magyarországon is egy 2022-ben közzétett adat szerint száz háztartásból kilencvenegynek van internet-hozzáférési lehetősége. Rajta van a „világhálón”.
De vajon emberibb lett-e ezáltal a világ? Közelebb kerültek-e egymáshoz az emberek?

Hozzájárult-e ez a fejlődés ahhoz, hogy haragosok kibéküljenek,

vagy inkább növekedett-e annak a lehetősége, hogy az emberek gyalázzák egymást, akár névtelenségbe rejtőzve?Csoportérdekek egyre keményebben feszülnek egymásnak. Egyrészt tapasztalható bizonyos technikai egységesülés, ugyanakkor semmit sem csökkent az egymástól való eltávolodás, az elembertelenedés, az elszemélytelenedés a világban.
A különböző vallási közösségek vajon közelebb kerültek-e egymáshoz? Mi, keresztények, közelebb kerültünk-e hitünk forrásához? Mi, akik benne élünk ennek a világnak zűrzavarában, mi, akik ott élünk az egymásnak feszülő ellenséges csoportok között, vajon jelenlétünkkel, életünkkel, tevékenységünkkel közelebb hozzuk-e az egymástól eltávolodó embereket, családokat, nemzeteket, népeket?

Közelebb kerültünk-e hitünk forrásához?

Feladatunk a tanúságtétel. Nem szavakkal, hanem tettekkel. Meg kell tanulnunk jót tenni. Az apostol a Galatákhoz írt levélben buzdít:

„Míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal 6,10)

Kísért a képmutatás veszélye. Hangzatos szólamokkal nem elég Krisztus ügyét képviselni. Tenni kell. Cselekedni kell. Különben áll ránk Jézus feddése: Jaj nektek, képmutatók!

„Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vagytok rablással és mértéktelenséggel!” (Mt 23,23–25)

Van miért bocsánatot kérnünk az Úrtól. Történelmünkből nem hiányzik az ellenségeskedés, sőt nem hiányzik a testvérháború sem. Keserűen tapasztaljuk ezt napjainkban is. Amikor az evangélium igéivel evilági, önző egyéni vagy csoport-érdekeket próbálunk szentesíteni, nagyon letérünk arról az útról, amelyet Jézus kijelöl számunkra.

Tanúskodom róla (csempeszkopácsi Bárány)

Meg kell tanulnunk tisztelni egymást, akkor is, ha különbözőek vagyunk.

Nem arról kell beszélnünk, hogy mit tanít a másik: arról kell beszélnünk, hogy mit jelent számunkra, sőt: személyesen nekem magamnak a Názáreti Jézus.

Arról, hogy – miként János mondja – én láttam őt, és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia. (Jn 1,34) Ha átadom neki az életemet, ő békét ajándékoz nekem, nekünk. Azt a békét adja, amit a világ soha nem képes megadni. (Jn 14,27)
Vajon Jézus áll-e életünk középpontjában? Személyes kapcsolatban vagyunk-e vele? El tudjuk-e mondani őszintén:

„Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35)

Ebben a széteső világban – függetlenül attól, hogy melyik keresztény egyházról van szó – a legüldözöttebb vallás a kereszténység. Protestáns, ortodox, katolikus keresztények egyformán válnak a gyűlölet áldozataivá. A Krisztusba vetett hitért szenvedett vértanúság bennünket, különböző keresztényeket sokkal közelebb hoz egymáshoz, mint bármilyen teológiai vita.

Joggal beszélhetünk a vértanúság ökumenizmusáról.

Egyek vagyunk a szenvedésben, az üldöztetésben.

Aki értünk kereszthalált szenvedett, küld bennünket

Szokták mondani: ma, ebben a világban, amelyik nem akar tudni az Istenről, nagyon is össze kell fognunk nekünk, keresztényeknek. Bármennyire is tetszetős sokak számára ez a kijelentés, alapjában téves. Nem valamivel szemben kell összefognunk. Hanem azért, mert testvérek vagyunk. Mert ugyanaz a Jézus hívott el bennünket, hogy tegyünk tanúságot róla a világban.

Ugyanaz a Jézus, aki értünk, emberekért kereszthalált szenvedett, ugyanaz a Jézus küld bennünket, hogy tegyünk bizonyságot róla: ő az Isten Fia.

S hogy nincs üdvösség senki másban. (ApCsel 4,12) A Teljesség, az Isten utáni vágyunkat semmi és senki más nem tudja kielégíteni, csak az ő hiteles követése.
„Minden egész eltörött…” – sóhajt Ady. Széttöredezett világunkat helyettünk senki nem fogja újra összerakni. Erre figyelmeztet bennünket ez a hét, amikor együtt könyörgünk a keresztények egységéért. Hogy a felelősségünk közös. Erre buzdít mindannyiunkat János apostol:

„Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal.” (1Jn 3,18)

Legyen a hitünk személyes. S ha valóban személyes, akkor hiteles és egységet formáló, közösséget és békét teremtő. János apostol az evangéliumában ezt mondja: „Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” (Jn 1,34) Ezt várja tőlünk Urunk, Jézus Krisztus. És erre a békességre sóvárog ez az összezavarodott világ.