Ünnepi menet, ujjongó tömeg, tele várakozással: virágvasárnapot talán így lehet röviden leírni. Kezdete ez a nap egy végkifejletnek. Jézus, aki egyre jobban zavarta a hatalmasokat, a főpapokat, írástudókat, a tömeg számára most még a régen várt király, aki helyreállítja a politikai rendet, aki vezetője lesz a népnek, és szabaddá válik Izrael országa.

Az ujjongó tömeg pálmaágakkal üdvözölte (a szerző fotói)

 

A nagy lelkesedés azonban megváltozik. Azon tanakodnak a hatalmasok, már hosszú idő óta, hogyan szabadulhatnának meg tőle, aki az egyre sokasodó tanítványoknak szüntelenül egy ismeretlen országról beszélt, sőt nemcsak beszélt: imádkozni is megtanította őket, hogy jöjjön el ez az ország.

Már korábban elhírlett róla, hogy olyan hatalma van, mint senki másnak. Meggyógyítja a bénákat, visszaadja a vakok szeme világát. Leprások is meggyógyulnak az ő szavára. Sőt, lecsendesíti a háborgó tengert, a szél és a víz is engedelmeskedik neki. Miféle hatalom ez? – kérdik újra és újra.

De zavarja a fennálló rendet, hogy nem tartja meg a törvény előírásait.

Szombaton gyógyít, amikor a nyugalom megszentelt napja van. Nyilvánosan bűnösökkel társalog,

sőt még együtt is étkezik velük. Idegenekkel is szóba áll, ott van például a szamáriabeli asszony esete Jákob kútjánál. Nem törődik a törvénnyel akkor sem, amikor a házasságtörésen ért asszonyt odavezetik hozzá, akit Mózes szerint meg kellett volna kövezni. Igaz, a bűnnel nem ért egyet, határozottan mondja, hogy ne vétkezz többet. De nem ítéli el őt. A bűnt igen, de a bűnöst fölemeli.

Az öt árpakenyérből és két halból több ezer ember evett

 

Volt, hogy királlyá akarták tenni, amikor több ezer ember evett az öt árpakenyérből és két halból. Ilyen vezetőre van szükség, aki ingyen kenyeret oszt. De ő eltűnik közülük.

Most is a királyt látják benne. Ünnepelni megy Jeruzsálembe az apostolokkal, hogy a hagyományos

húsvéti vacsorával felidézzék az Úr nagy tetteit.

Megemlékeznek a rituális vacsorán a keserű egyiptomi fogságról, ahonnan az Úr kiszabadította a népét. A leölt bárány vérével megjelölt házakat elkerülte az öldöklő angyal, és szabadon kivonultak a fogságból Mózes vezetésével. A húsvéti vacsorán megemlékeznek arról, hogy törvényt kaptak a Sínai-hegyen. Megemlékeznek a pusztai vándorlásról, és arról, hogy az Úr bevezette a népet a megígért földre.

Megemlékeznek arról, hogy szabadon kivonultak a fogságból

 

Jézus ezen a visszaemlékező, minden hívő zsidó számára hagyományos, szent vacsorán meglepő dolgot tesz. Kendőt köt a derekára, és

megmossa a tanítványok lábát. Felszólítja őket, hogy ők is így tegyenek. A szolgáló szeretet példáját adja.

Imádkozik azért, hogy mindnyájan egyek legyenek. Békességet ígér, az ő békéjét, amely más, több, mint az a béke, amit a világ adhat.

S ami még ezen a vacsorán történik, az együtt ünneplő apostolok számára megdöbbentő: azt mondja Jézus a kenyérre, hogy az ő teste, a borra pedig, hogy az ő vére. És felszólítja őket, hogy ezt cselekedjék, amikor majd őrá emlékeznek.

Azt mondta a borra, hogy az ő vére

 

Különös hangulata van ennek a vacsorának. Valaki közületek elárul engem! – mondja. Árulás? Majd zsoltárokat énekelve kimennek az Olajfák hegyére. Este van már. Sötét. Jézus imádkozik.

A tanítványok pedig elnehezülten elalusznak mellette. Péter, János, Jakab is, akik közelről látták Jézus valóságát a Tábor-hegyen,

amikor megmutatta nekik isteni fényességét; ők sem képesek virrasztani vele. Jézuson pedig halálfélelem vesz erőt. Tudja, mi vár rá. Vérrel verítékezik.

Ekkor jön az áruló, a tizenkettő közül az egyik, Júdás katonák csapatával, és elfogják Jézust. Az események felgyorsulnak, a főtanács elé viszik, miközben Péter a főpap udvarában képes arra, hogy kijelentse: Nem ismerem ezt az embert! Az a Péter, aki fogadkozott, hogy ő pedig soha el nem árulja. Mikor hajnalban a kakas harmadszor megszólal, háromszor is megtagadta. Keserves sírásra fakadt, mert visszaemlékezett Jézus szavára: mielőtt a kakas harmadszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem…

Hol vagyunk mi ebben a történetben? Mert ha jól meggondoljuk, ez a történet rólunk is szól. Rólunk, akik hallottunk Jézusról. Rólunk, akik talán el is köteleztük magunkat mellette. Rólunk, akik

csodákat vártunk és várunk tőle, de csalódunk, mert nem a mi elképzeléseink szerint alakul a világ.

Azt gondoljuk, hogy annak az országnak, amiről Jézus beszélt, már meg kellett volna valósulnia. Hatalmat akarunk az emberek fölött, mindent összefogó szervezetet, amely megoldja a társadalmi problémákat. Megfeledkezünk arról, amit Jézus Pilátus előtt mondott: Az én országom nem ebből a világból való.

De ebben a világban kell élnünk. Jézus imádkozott értünk: nem azt kérte, hogy az Atya vegye ki az ő tanítványait ebből a világból, hanem hogy óvja meg őket a gonosztól.

A keresztény közösség Jézus keresztútjára emlékezik

 

Ebben a világban kell világítanunk: a világ világossága kell hogy legyünk, bármennyire is tapasztaljuk a sötétség hatalmát. Sokszor úgy érezzük, hogy csődöt mondtunk. Elnehezedett a szívünk. Nem vállaltunk közösséget az értünk szenvedő Jézussal. Nem mertük fölvenni a keresztünket, hogy kövessük őt az útján. Virágvasárnap megkezdődik a nagyhét, amikor a keresztény közösség Jézus utolsó vacsorájára, majd keresztútjára, meggyaláztatására, megfeszíttetésére, kereszthalálára emlékezik.

Vajon mi magunk törekszünk-e arra, hogy vele együtt járjuk az utat? A szenvedés útját. Vajon

merünk-e jelen lenni ebben a világban, hűségesen az ő tanításához, úgy, hogy nem úszunk együtt az árral?

Úgy, hogy igent mondunk az életre, nem pedig a földi hatalomra. Úgy, hogy vállaljuk az emberek szolgálatát, nem pedig a magunk érdekeit keressük. Akkor is, ha ez a világ nem szívesen látja azokat, akik valóban követik Jézust.

A nagypéntek megrendítő emlékezés Jézus kereszthalálára. Sötétség borul az egész világra. Jézus sírja elé követ hengerítettek. De a hét első napján, amikor még sötét volt, a Jézus sírjához siető asszonyok, akik azon tanakodtak, vajon ki fogja elhengeríteni a követ, üres sírt találtak. Felderengett, majd felragyogott a fényesség: Jézus él. Legyőzte a halált.