Egyszer egy régi diákom hívott telefonon. Mondta a nevét, s kérdezte, emlékezem-e, mit mondtam neki, amikor érettségi után elköszöntünk? Talán huszonöt év is eltelt azóta, hogyan emlékeztem volna. Segített: Becsüld meg magad jobban,

több van benned, mint gondolnád!

S hozzáfűzte: köszönöm, talán sikerült. Tanár lettem, már tudom, mit jelent gyerekekkel foglalkozni.

Becsüld meg jobban magad… Hányszor és hány fiúnak mondtam ezt a biztatást!

Mindannyian kaptunk valamit. Mondhatjuk adottságnak, tehetségnek, mondhatjuk talentumnak. Mindannyian különbözőek vagyunk. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma tehetség. Az adományok különbözőek.

Nincs két egyforma tehetség (a szerző fotói)

 

Szent Pál írja a korintusbelieknek: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.

A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.”

(1Kor 12,4–7)

A pannonhalmi apátság barokk ebédlőjében az egyik falkép egy kulcskarikát ábrázol, ezzel a felirattal: „Non omnia possumus omnes”, vagyis: nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak. De hozzáfűzhetjük: mindannyian alkalmasak vagyunk valamire.

Nem mindenki alkalmas mindenre...

 

Az adományokért felelősek vagyunk. Azért kaptuk, hogy használjunk velük. Azért kaptuk, hogy alakítsuk, formáljuk a világot. Hogy emberibb, hogy élhetőbb legyen. Azért kaptuk a talentumainkat, hogy

ne tartsuk meg magunknak, hanem hogy szolgáljunk

velük. Manapság, amikor forrong a világ, és az egyik nagyon fontos vitatéma a társadalomban az iskola, különösen is fontos, hogy elgondolkozzunk: van-e emberképünk?

A zsoltáros kérdi: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,5)

Úgy adódott, hogy volt idő, amikor közvetlen tanúja és résztvevője lehettem nemritkán parázs vitáknak, amelyek arról szóltak, szükséges-e, hogy az iskolában olyan emberképet vázoljunk föl, amely mindenki számára elfogadható. Nagyon határozottan állítom, hogy

jól körvonalazott emberkép nélkül nincs jó iskola.

Mi az ember? Mi végre is vagyunk a világon? Születünk és meghalunk, de mindez miért? Tanulunk, információkat gyűjtünk, tudást halmozunk fel, de mindezt miért?

Tanulunk, de mindez miért?

 

Amikor a talentumokról szóló példázatot olvassuk (Mt 25,14–21), el kell gondolkodnunk azon, milyen képe van Jézusnak az emberről. Mert Jézusnak határozott emberképe van. Jézus tisztában van azzal, hogy az ember esendő, hogy hajlamos a rosszra, de azt is tudja, hogy az ember vágyódik arra, hogy megértsék, hogy elfogadják. Tudja, hogy az ember keresi az élet értelmét. Otthonra vágyik, szeretetre, testvériségre, békességre. Azt is tudja Jézus, hogy az ember képes a többre, képes meghaladni önmagát.

Jézus azt is világosan tudja, hogy minden ember különböző. De azt is, hogy minden ember végtelen érték. Testvérnek fogad el minden embert, és a Vele való testvériségben

ugyanannak a mennyei Atyának vagyunk gyermekei, aki nem hagyja magára az embert.

Ezt mondja tanítványainak: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?” (Mt 6,26–27)

Minden ember különböző, de végtelen érték

 

Az élet: érték. Megfizethetetlen. Az élet: lehetőség, hogy ezt a világot, amely ránk van bízva, emberibbé, élhetőbbé tegyük, ki-ki a maga adottságaival, tehetségével, talentumaival.

Amikor arról vitáztunk, kell-e megfogalmazni emberképet ahhoz, hogy egy iskola, amely az emberformálásra hivatott, be tudja tölteni küldetését, a következő módon próbáltuk leírni az embert: Az ember

életét egyszeri és megismételhetetlen történésként éli meg, feszültségben és harmóniára törekvésben önmagával, a többi emberrel, a környező világgal.

Tudatosan élő lény, aki képes a világ megismerésére, akinek célja, jövője van.

Nincs két egyforma ember. De különbözőségeink ellenére közös bennünk, hogy életünk egyszeri és megismételhetetlen. S közös bennünk az is, hogy boldogok szeretnénk lenni. S közös bennünk az is, hogy mindenki képes valamire.

Mindenki képes valamire

 

Jézus élni tanít. Amikor a talentumokról beszél, nem a kapott talentumok mértéke szerint teszi mérlegre az embert. Mások a körülményeink, mások a lehetőségeink. Van, aki öt talentumot kapott, van, aki csupán egyet. De azt az egyet is fel lehetett volna használni mások javára. Aki fél és elrejti, az tulajdonképpen fél az élettől. Értelmetlen lesz az életem, ha azt, amit ajándékba és feladatként kaptam, magamnak akarom megtartani. Azért kaptam, hogy használjak vele.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy egymáshoz hasonlítgassuk az embereket, magunkat is. A jézusi gondolkodásmód egészen más.

Ő nem egymáshoz hasonlít minket, hanem mindenkit önmagával akar szembesíteni.

Vajon éltem-e a lehetőségeimmel? Vajon felhasználtam-e a talentumaimat? A felelősség vállalása mindenkinek kötelessége: az életet ajándékba kaptuk, nem azért, hogy megtartsuk magunknak, hanem hogy legyen bennünk bátorság arra, hogy másokat szolgáljunk vele. Hiteles kereszténység szolgálat nélkül nem létezik. Újra és újra föl kell tennünk a kérdést magunknak: Mi végre vagyunk a világon? Szent II. János Pál pápa mondja: „Az élet olyan talentum, amelyet azért bíztak ránk, hogy átalakítsuk és megsokszorozzuk, s ajándékba adjuk másoknak.”