Jézus három tanítványát magával viszi a hegyre. Pétert, Jakabot és Jánost. (Lk 9,28b–36) Fölmennek, maguk mögött hagyva a hétköznapokat. Örök emberi tapasztalás, hogy odafönn, a hegyen mintha közelebb lenne az ég a földhöz. Mindannyiunkban él a vágy, hogy

följussunk, hogy távlatot nyerjünk – odaföntről minden másként látszik.

Ami olyan zűrzavaros, ami nyugtalanító – ha képesek vagyunk kiemelkedni belőlük –, sokkal átláthatóbbá válik. Eltörpülnek a dolgok. Ami olyan nagyon fontos volt odalenn, az odafönt jelentéktelennek látszik. 

Eltörpülnek a dolgok (a szerző fotói)

 

Nagyböjt kezdetén a pusztában jártunk. A pusztaság az a hely, ahol nincs igazodási pont. Ahol olyan könnyen utat téveszt az ember. A puszta a labirintus világa. Ahol megéli az ember, hogy magától nem talál kiutat. De a pusztaság kihívásai még mást is jelentenek: ha többen vagyunk,

megéljük, hogy egymásra vagyunk utalva.

Csak együtt, közösen leszünk képesek arra, hogy túléljük a puszta sivárságát, ahol nincs víz, nincs élelem, még árnyékot sem találunk. 

Izrael népe a pusztaságban, a pusztai bolyongásban, vándorlásban tapasztalta meg, hogy nincsenek magukra hagyva. Az Úr volt, aki kivezette őket a fogságból, az Úr volt, aki átvezette őket a pusztaság labirintusán, és az Úr volt, aki elvezette a népet a megígért földre. 

Az Úr átvezette őket a pusztaság labirintusán

 

Jézus tanítványai számára ismerős volt a történet. Erre emlékeztek minden évben a Peszah, a kivonulás, a szabadítás ünnepén. 

A három tanítvány fönn van Jézussal a hegyen. Nem várt eseményben van részük. Jézust másként látják, nem úgy, mint eddig. Arca ragyogott, ruhája fehér volt, felhő vette körül. Megjelent mellette a történelem két hatalmas prófétája: Mózes és Illés. Mózes, aki a Sínai-hegyen a felhőben találkozik az Úrral, aki törvényt ad a népnek. Illés, aki a Karmel hegyén ország-világ előtt tanúságot tett arról, hogy az Úr az igaz Isten, nem pedig a Baál-papok istene. A három tanítvány számára fönn,

a hegyen feltárul Jézus valóságának mélysége. Az Isten van jelen őbenne.

Szózatot is hallanak: Ez az én szeretett Fiam!

Megjelent mellette a történelem két hatalmas prófétája: Mózes és Illés

 

Ez az élmény, ez a tapasztalás erősebb, mint bármilyen magyarázat. Nem tudnak szóhoz jutni az élmény hatására. Péter zavarában mondja: ha akarod, készítünk három sátrat… neked, Mózesnek, Illésnek…

Pontosan megszerkesztett szöveg a Tábor-hegyi jelenet elbeszélése. A feltámadás fényében írja meg az evangélista. Tanúságtétel ez az elbeszélés arról, hogy Jézusban valóban velünk az Isten. 

Mi, akik oly sokszor megtapasztaltuk és talán ma is érezzük a pusztaság kietlenségét, a pusztai vándorlás keserveit, akik sokszor kiúttalannak érezzük az életünket, mélységesen sóvárgunk a tapasztalásra:

bárcsak láthatnám, bárcsak megérezhetném, hogy valóban velünk van az Isten!

Amikor ártatlan csecsemőket gyilkolnak, amikor háborúba kényszerítenek fiatalokat és idősebbeket, amikor összezavarodik körülöttünk és a fejünk fölött a világ, fölfakad belőlünk a kiáltás: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?

Mintha magunkra hagyott volna bennünket az Isten. Mintha elfordult volna tőlünk. Vagy talán nem is létezik? Ki tudja…
De néha, a kegyelem pillanataiban mégis megsejtünk valamit abból, ami fölötte van mindennek. József Attila sóhajt fel a következőképpen: „Láttam, Uram, a hegyeidet, / s olyan kicsike vagyok én. / Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, / hogy küszöbödre ülhessek, Uram…” (Isten)

A zsoltáros pedig így imádkozik: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet. Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ.” (Zsolt 121)

"Szemeimet a hegyekre emelem"

 

Péter, Jakab és János ott volt Jézussal, amikor a halálán lévő kislányt kézen fogta és visszaadta a kétségbeesett szülőknek. Tanúi voltak, hogy Jézus körül megváltozik a világ. Ők voltak a kiválasztottak, akik fönn, a hegyen megláthatták a felszín mögött a lényeget, Jézus embersége mögött az ő istenségét. De ők voltak azok is, akik az Olajfák hegyén, a Getszemáni-kertben, az emberségében vérrel verejtékező, halálfélelemmel küzdő Jézus mellett elaludtak, s magára hagyták az Urat.

A hegymenet erőfeszítést kíván

 

Mi magunk is sokszor csődöt mondunk. Nemritkán büszkék vagyunk arra, hogy birtokában vagyunk az igazságnak. Mi vagyunk, akik tudjuk, hogy merre vezet az út. De mi vagyunk azok is, akik megrémülünk, félünk, nem merjük vállalni, hogy kiálljunk a megismert igazság mellett. Mert a pillanatnyi helyzetben jobbnak látjuk, hogy hallgassunk.

Pedig nem hallgathatunk arról, amit láttunk, amit hallottunk, amit megtapasztaltunk: nem hallgathatunk az Élet Igéjéről. 

Mindannyian vágyakozunk arra, hogy elrendeződjék bennünk és körülöttünk a világ. Ez csak úgy magától nem történik meg. Szükség van a mi erőfeszítéseinkre. Szükség van arra, hogy elfogadjuk a hívást: Jézus hív bennünket is. Vele együtt föl kell mennünk a hegyre. A hegymenet erőfeszítést kíván.

... mennyi fölösleges terhet cipelünk magunkkal

 

Félre kell tennünk minden földi gondot, ha valóban találkozni akarunk az Istennel. Magunk mögött kell hagynunk sok mindent, ami olyan fontosnak és nélkülözhetetlennek tűnik. Rá kell jönnünk, mennyi fölösleges terhet cipelünk magunkkal. S ha fölértünk, rá kell csodálkoznunk az ajándékba kapott élményre.

Ajándék: kegyelem. A Jézussal való közvetlen találkozás pedig erőt ad ahhoz, hogy a hegyről lejövet tovább járjuk életünk útját. 

Szeretnénk célba érni, szeretnénk otthonra találni. József Attila idézett versében van egy mély értelmű kép. Ezt írja: „Az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik, / s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalommal / ott állsz az útjuk végén.”

Nem vagyunk magunkra hagyva. Velünk az Isten.