Boldog vagy! – hallja Mária rokonának, Erzsébetnek kijelentését. – Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesül mindaz, amit az Úr hírnöke mondott neked. (Lk 1,45)
Az a Mária hallja ezt az erősítő szót, aki megrettent, amikor köszöntötte őt az angyal. Megrettent, félt. Bátorításra volt szüksége: Ne félj! – hallotta Mária a biztatást. (Lk 1,30) Üzenetet kap: fiút fogan, aki nagy lesz, ő menti majd meg a népet. Természetes, hogy belereszket a hírbe, szüksége van a bátorításra. Nem készült ő erre. Hogyan történik mindez?
Ne félj! Ez az üzenet végigvonul az egész történeten, amely Jézusról szól.
József is ezt a bátorítást hallja: Ne félj feleségül venni Máriát! A pásztorok a betlehemi éjszakában ugyancsak ezt hallják: Ne féljetek! (Lk 2,10)
Pásztorok, tihanyi betlehemezők (Fotó: Korzenszky Richárd)
Majd a tavon hajózó tanítványok is ezt a biztatást kapják: Mit féltek, kicsinyhitűek? (Mt 8,26)
Mindannyian úton járó emberek vagyunk. Rónay György írja:
Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk?
A cél sokszor maga az út… (Szerápioni legendák)
Szeretnénk mindannyian boldogok lenni. Szeretnénk mindannyian a sötétségből a fényre jutni. Szeretnénk, ha kilátástalannak tűnő életünkben felragyogna a fényesség. Sokszor megelégednénk apró irányfényekkel is, de
tele vagyunk félelemmel, vajon van-e kiút reménytelennek tűnő helyzetünkből.
Mert világunk – úgy tűnik – nem becsüli az életet. Beképzeljük magunknak, hogy fölötte vagyunk mindennek, hogy tehetünk akármit, szabadok vagyunk: élje mindenki a maga világát. S látjuk ennek a következményeit. Nagy szabadságunkban, amely nem ismer semmiféle megkötöttséget, szétesünk, mint az abroncsait vesztett hordó.
Megelégednénk apró irányfényekkel is (Fotó: Korzenszky Richárd)
Karácsonyra várunk, de nem tudunk igazán ünnepelni. Félünk egymástól, nem találjuk a helyünket, szeretnénk igazán élni, de hogyan? Ki tanít meg bennünket arra, hogy mit tegyünk, hogy életünk legyen? Mert sokszor úgy tűnik, hogy „nem tudjuk, hogy hol vagyunk”.
Virágkorát éljük az életvezetési tanácsadásoknak. Köteteket írnak, tanfolyamokat tartanak, hirdetésekkel halmozzák el az embereket. „Változtasd meg az életedet!” – olvasom az egyik címet. Másutt: „Normális akarsz lenni – vagy boldog?” Virágzó piaca van a legkülönfélébb ajánlatoknak, amelyek azt ígérik, hogy boldoggá teszik a reménytelen embert.
Hiányzik ebből a boldogtalan világból a bizalom. Gyanakodunk, nem hiszünk senkinek. Mert már annyiszor becsaptak bennünket. Szélhámosok vesznek körül, hamis ígéretekkel. Közben pedig
harcban állunk egymással, nemritkán még önmagunkkal is.
Szeretnénk, ha fölkarolna bennünket valaki. Magányosak vagyunk, egyre jobban elszigetelődünk, annak ellenére, hogy a technikai lehetőségeink megvannak ahhoz, hogy még a földgolyó másik oldalán élő ismerőseinkkel is közvetlen kapcsolatot teremtsünk. Hiányoznak az igazi találkozások, az ünneplések, a közös étkezések, az igazi beszélgetések. Hiányzik a fenntartás nélküli öröm, hogy
találkozhatunk a másik emberrel. A másik emberrel, aki ajándék lehet számomra. S akinek a számára én is ajándék lehetek.
Amikor Mária útra kel, hogy meglátogassa rokonát, Erzsébetet, aki idős korában gyermeket vár, csodálatos találkozás történik. Erzsébet mondja Máriának: amikor meghallottam köszöntésed szavát, felujjongott méhemben a magzat! (Lk 1,44)
Mária látogatása Erzsébetnél (MS mester képe a selmecbányai Szent Katalin-templomból, Szépművészeti Múzeum)
Igen, az élet Urával való találkozás örömöt szerez. Ujjongó, tiszta örömöt. Vajon tudunk-e örülni az életnek? Az élettel való találkozásnak?
Karácsonyra várunk. Isten jósága és emberszeretete kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá válik Jézus emberségében, aki gyermekként jön a világra, s aki előtt leborulnak a pásztorok, meghajolnak a távolról érkező napkeleti bölcsek. Szeretnénk megérezni valamit ebből a titokból. Mert karácsony ünnepe: titok. Nem tudja felfogni az értelem, de nem hatol a titok mélyére az érzelem sem. Olyan titok, mint a saját létezésem: vagyok, élek, valaki akaratából… de miért? Hová vezet az út?
Reményből élünk. Időről időre szükségünk van arra, hogy tudatosítsuk, hová vezet az út. A zarándokút. Mindannyiunk útja.
Ferenc pápa szándéka szerint a következő évben a remény zarándokútjára készülünk. Meghirdette a remény szentévét.
December 24-én nyitja meg a szentév első kapuját. A kapu mindig jelkép. Átmenni rajta azt jelenti: magam mögött hagyom a múltat, a háborúskodást, a gyűlöletet, az embertelenséget, és reménykedve előretekintek egy emberibb világ felé.
Betlehem, Születés barlangja (Fotó: Korzenszky Richárd)
Ez az emberibb világ nem független a Teremtőtől. Fel kell ismernünk és igent kell mondanunk az Isten akaratára. Szakítani kell mindazzal, ami visszatart, gúzsba köt, és előre kell lépnünk az úton. Mert ez a világ sóvárogva várja a testvériséget és a békét.
Remény nélkül lehetetlen az élet. Nem a világ hatalmasai fogják elhozni számunkra a békét. Hanem azok, akik felismerik, hogy nem maradhatunk közömbösek a nyomor, az éhség, a kiszolgáltatottság, a háborúk gyilkosságaival szemben.
A világ hatalmasainak is föl kell ismerniük kicsinységüket, s azt, hogy nem urai, hanem szolgái a nemzeteknek.
Karácsony előtt el kell csendesednünk. Magunkba kell tekintenünk. Hallgassanak el a gyűlölet szavai. Hallgassanak el a fegyverek. Szakítsunk a múlttal, és lendüljünk neki annak, ami előttünk van. (Fil 3,13) Ha megvan bennünk erre a készség, akkor remélhetünk békét. Egy emberibb világot.
Bátran lépjünk át azon a bizonyos szentévi kapun. Nincs annyi időnk, hogy elpocsékoljuk az életünket. Legyen meg bennünk a bátorság az újrakezdésre. A változásra. A változtatásra. Karácsonykor fölragyog számunkra a fényesség. Rávilágít az útra, amelyen végig kell mennünk. Zarándokút az életünk. A remény zarándokútja. Az Élet teljessége felé.
Nyitókép: Ferenc pápa 2015. december 8-án, a rendkívüli szentév kezdetén megnyitja a szent kaput (Vatican News)
