Ünnepelni csak olyan eseményt vagy személyt lehet, akinek jelenléte, hatása ma is érzékelhető. Emlékezni lehet történelmi tragédiákra, kivégzésekre, háborúkra,
ünnepelni azonban csak az életet lehet.
Amikor még kisdiák voltam, az új kenyérről meg az alkotmányról beszéltek nekünk az iskolában. Szent Istvánt legföljebb államalapítóként emlegették: I. István – egyházszervezőként már kevésbé, szentként pedig egyáltalán nem. Mintha félni kellett volna attól, amit a szent jelent.
Kimondom kertelés nélkül: jaj annak a népnek, országnak, közösségnek, embercsoportnak, aki számára nem létezik a szent.
Keservesen meg kellett élnünk, hogy volt egy olyan korszak, csaknem egy egész emberöltő, amikor
nemcsak hogy „szent” nem létezett, de nem létezett határokon átívelő közösség: sem kulturális, sem történelmi, de még gazdasági közösség sem.
Vasfüggöny húzódott azon a területen, amely Szent István idejében gyepű volt: de mekkora a különbség a gyepű és a vasfüggöny között!
Igen, volt szükség várakra, és volt szükség kapukra: szükség volt és van mindig a jogos önvédelemre. De a kaput nem csak bezárni lehet, kitárni is: kilépni is lehet rajta, és bejöhet rajta keresztül a jó szándékú vendég.
Gyökereink itt vannak a Kárpát-medencében (a szerző fotói)
Ötvenhatban diákként láttam a nyugatra menekülő sok ezres emberáradatot: hányan voltak, akikre állt a Hymnus keserű kijelentése: „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában,” S mennyien voltak, akik nem sejtették akkor – de idősként hazatérve maguk is megvallották: „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” (Tompa Mihály)
Mert gyökereink itt vannak. Itt, a Kárpát-medencében,
ahol Szent István országot szervezett, ahol a kereszténység értékrendjével együtt érkezett hozzánk az európai jogrend és kultúra.
Itt szeretnénk élni. Itt kellett kiállni viharokat a történelem folyamán, s itt kell megkapaszkodnunk nekünk ma is. Mindenki anyanyelvén veszi birtokba a világot. Illyés Gyula figyelmeztetése ma is időszerű:
„Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.”
Szent István ünnepe nem egyszerűen az új kenyér ünnepe. Szükségünk van kenyérre, szent jelkép a kenyér, számtalan ember verejtékes munkája van benne, és
akik meg tudják osztani egymással a kenyeret, azok együvé tartoznak. Azok vállalják egymást.
Ezen a napon szinte mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, eléneklik: Isten, áldd meg a magyart! És ünnepi beszédek hangzanak el – nemritkán üres szólamok kereszténységről és magyarságról.
Nem egyszerűen az új kenyér vagy az alkotmány ünnepe
Szent István ünnepe nem egyszerűen az alkotmány ünnepe. Szükségünk van alkotmányra, szükségünk van törvényekre, hogy rend legyen a társadalomban: rend nélkül nincsen békesség.
Ezt a békét hirdették azok a szerzetesek, akik idegenből jöttek, és vállalták, hogy itt, ezen a tájon tanítanak igazra, jóra, szépre.
S akik tudtak felmutatni bátran az égre, még akkor is, ha voltak barbár erők, akik számára nem létezett szent, csak hatalmi érdek.
Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely sosem volt kirekesztő, hanem mindig is befogadó. Ahol otthont találtak idegenből érkezettek. Ahol az idegen szerzetesek örömmel hallgatták „a magyarok szimfóniáját”, s ahol népdalokba szövődtek európai, gregorián latin motívumok. Annak a magyarságnak az ünnepe ez a nap, amely meri vállalni a múltját, történelmét, amely tudja, hogy
idegen számunkra az az európaiság, amely nem magyar, és az a magyarság, amely nem európai
is egyszersmind – miként Kodály mondotta.
Meri vállalni múltját, történelmét
Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely meg van győződve Arany Jánossal, hogy
„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely tisztában van azzal, hogy
célba jutni erőfeszítések és áldozatok nélkül nem lehet.
S amely azt is tudja, hogy „az igazság tesz szabaddá” (Jn 8,32), nem pedig a hazugság.
Szent István ünnepén olyan történelmi személyre tekintünk, akinek volt célja. Volt jövőképe. Aki országát biztonságban akarta tudni. Aki tudta, hogy nem elég csupán a kardnak az ereje. Aki föl tudott tekinteni az égre. Aki számára létezett szent: aki családi tragédiái ellenére képes volt fölajánlani az országot Máriának. Aki tudta, hogy „nem mindig ember, aki sorsot intéz…” (Arany János)
A Magyarok Nagyasszonya Szent István és Szent László között
Megosztott világban élünk. Beszélünk országról, de szétesőben van nemzetünk. Beszélünk egyéni érdekekről, de közben szétesnek a családok. Beszélünk tudásalapú társadalomról, de
hiányoznak közülünk az igazi bölcsek, akikre valóban közösen föl tudnánk tekinteni.
S közben, ha itt-ott feltűnnek a hétköznapinál erősebb, a szürkénél színesebb, a pillanatnyi érdekek határain túllátni képes személyek, akkor sokan mindent megtesznek, hogy lehúzzák őket a sárba.
A mi hazánkban, amelyet Nyugatról nézve sokszor tekintettek Európa keleti határának, el kell gondolkodnunk azon, hogy ha valóban európaiak vagyunk, akkor nem élhetünk tiszta értékrend nélkül. Nem a közös jogrend, nem a közös védelmi rendszer, nem a közös gazdasági szervezet tesz bennünket európaivá, hanem az az értékrend, amely Szent István számára világos felismerésként a mi
örökségünkké vált, s amit az elmúlt évtizedekben Európa-szerte oly könnyen elherdáltak,
s amit oly sokan fölösleges sallangnak tekintenek ma is.
Tudjuk, hogy Európa nem az már, aminek szeretnénk. Egy olyan Európa, amelynek népei többre becsülik az idegenek által megteremtett anyagi jólétet, mint a jövőt biztosító családot és gyermeket, nem az az Európa, amelyet az Európai Unió szellemi atyái megálmodtak.
Varga Imre Szent István-szobra Aachenben
Az állam- és egyházszervező Szent István értékalapú társadalmat szervezett. Illúziói nem voltak, de világos céljai igen. Szent István ünnepe lelkiismeret-vizsgálat is, kihívás is. Feladjuk-e önmagunkat, úgy, hogy kizárólagossá tesszük az anyagi érdekeket, vagy
korlátainkkal is szembenézve képesek vagyunk-e vállalni hazánkat, népünket, családjainkat, sorstársainkat, keresztény értékrendünket?
Készek vagyunk-e építeni, s ha igen, milyen alapokra?
Vége kell, hogy legyen a megosztottságnak, a széthúzásnak, az önzésnek. Véget kell vetni az érdekelvű társadalomnak. Rá kell döbbennünk arra, hogy létezik az a valóság, amit úgy hívunk, hogy „szent” – s mindez nem magyar probléma, hanem egész Európa gondja. S nem szabad vonakodnunk a felelősségvállalástól, mert „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.…” (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban)
Szent István országépítő volt. Aki tudta, hogy alapok nélkül építeni nem lehet. Aki épít, az a jövőre gondol és fölfelé tekint.
Sziklára kell építeni házat, hazát, országot, életet. (Mt 7,24–29) A szikla pedig: maga Krisztus. Aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. (Zsid 13,8)
