A katolikus egyház a karácsonyt követő vasárnapon a családot állítja középpontba, amely szent. Karácsony ünnepének lényeges üzenete, hogy az
Isten a Názáreti Jézus emberségén keresztül szól bele az emberek életébe.
Akit gyermekségétől kezdve aggódó szeretettel gondozott Mária és József.
Lorenzo Lotto: Szent Család, angyalok és szentek – Jézus és Keresztelő Szent János családja (Louvre)
Az élet szent. Az emberi élet szent. A fogantatástól kezdve a halálig.
Hogy mi is az élet, nehéz megfogalmazni. „Az élet hatalmas mennyiségű, egymáshoz kapcsolódó kémiai reakción alapszik” – olvasom valahol. Az élő lény tulajdonságait le tudjuk írni: növekszik, szaporodik, ingerekre válaszol. De
hogy valójában mi is az élet, a titkok világába tartozik.
János evangélista írja: „Az élet megjelent. Láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (Jn 1,2) Jézusról beszél, aki a világ világossága. Arról az életről beszél, amely több annál, mint amit mi közvetlenül tapasztalunk.
A Betlehemben született, Názáretben felnövekvő Jézusban nyilvánult meg számunkra az Isten jósága és emberszeretete.
Minden születés csoda. A visszamosolyogni képes kisgyermek az élet egyik legnagyobb csodája. Ahhoz, hogy valóban fel tudjon nőni, családra van szüksége. Nem elegendő a táplálás, védelem a környezeti ártalmaktól. Az embernek többre van szüksége. Szeretetre. Biztonságra. Melegségre. Otthonra. Családra. Bizalomra.
Az élet egyik legnagyobb csodája (a szerző fotói)
Sokan sokféleképpen gondolkodnak a családról. Vitathatatlan, hogy feladata az élet továbbadása. De a család ennél sokkal több. Biztonságot adó közösség. Az a hely – fizikai és szellemi értelemben –, amelyben fel tud nőni a megszületett gyermek. A család a biztosítéka a társadalom jövőjének.
II. János Pál így fogalmaz: „A család, mely az élet és a szeretet bölcsője, melyben az ember »megszületik« és »felnövekszik«, a társadalomnak is alapvető sejtje. Ennek a közösségnek kiváltságos gondoskodás jár, különösen akkor, amikor az emberi önzés, a születések ellen végzett propagandamunka, a totalitárius politika, az ínség és a fizikai, kulturális, erkölcsi nyomor, valamint az élvezetvágy szelleme és a fogyasztási láz elapasztják az élet forrásait, amikor az ideológiák és a különböző rendszerek, valamint a szeretetet és kedvességet nélkülöző nevelési formák igyekeznek azt megtámadni, ami a család sajátja. (Christifideles laici 40.)
Kihívásokkal kell szembenéznünk. A fogyasztásközpontú és élvezeteket abszolutizáló világ számára a hagyományos értelemben vett család tulajdonképpen nem létezik.
Férfi és nő, apa és anya, szilárd párkapcsolat: olyan fogalmak, amelyeket a politikai fősodor nem támogat.
Az a világ, amely a személy jogait abszolutizálja, megfeledkezik a megfogant és megszületett emberi élet jogairól. Keservesen szembesül ezzel a ténnyel az iskola, amely biztos családi háttér nélkül legföljebb az információ, a tudás továbbadására képes, de arra, amit nevelésnek hívunk, már képtelen vállalkozni. A nevelés megkívánja a család határozott értékrendjét.
Az egyes személy sorsa, az emberi társadalom jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével.
Apátlan, anyátlan nemzedékek nőnek fel.
Apátlan nemzedék nő fel, példaképek, igazodási pontok nélkül. Anyátlan nemzedék nő fel: nem találva meg az otthon melegét, hiába vágyakozva megértésre, befogadásra, fölkarolásra, igazi törődésre.
A gyermekek számára hiányzik az igazi otthon, ahol megtapasztalhatnák a család biztonságot adó melegét. Az embernek mintákra van szüksége: semmi nem pótolhatja ezt az elsődleges közösséget. A családjog rendelkezhet a vagyonmegosztásról, ítélheti a gyermekeket az apának vagy az anyának, biztosíthatja a láthatási jogot, de ez nem helyettesíti az otthon biztonságát.
Nevelni kell a fiatalokat a családi életre. Felelőssége ez a társadalomnak, az iskolának, a médiának.
Megfelelő családi háttér nélkül bizalomra képes ember nem képzelhető el. Az egészséges házasságokban felnövő gyerekek gyakorta törekszenek az otthon megélt modell felé.
A válást átélők maguk is nagyobb veszélyben vannak, mert azt látták, hogy házassági válság idején ez a kiút.
Az új embert nemcsak a szülők génjei határozzák meg, hanem azok a jelek is, amelyeket az anya az embrió számára közvetít. Az anya számára pedig meghatározó a születendő gyermek apjával való állandó kapcsolat.
Egyetlen másik társadalom sem mondta: „Éld ki a szexuális vágyadat úgy, ahogy neked tetszik”, de a mi társadalmunk igen. A szexualitás relativizálása a legsúlyosabb támadás az emberi lény méltósága és a társadalom egésze ellen.
Családpárti a közvélemény? Elgondolkodom, amikor ilyen bejegyzést olvasok: „Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit szeretne. Tény, hogy onnantól már nem ugyanaz az élet, kötelességed van a gyerekkel szemben. Lazább, egyszerűbb és kevésbé fárasztó az élet gyerek nélkül.”
Igen, lazább és egyszerűbb… De kérdés, hogy emberibb-e? Mindenkinek szabadságában áll a vállalás. De vajon mi ad tartalmat az életnek? Meggyőződésem, hogy
vállalás, szolgálat nélkül üres az élet. A családi kapcsolatok nélkül széthull a társadalom.
Az önmaguknak élő embereknek el kell gondolkodniuk, vajon joggal várhatják-e el, hogy törődjön velük a társadalom betegségükben, öregségükben? Mert egymásra vagyunk utalva. Felnőttként is.
Elvárhatják-e, hogy törődjön velük a társadalom öregségükben?
József Attila sorai ma is időszerűek. A Thomas Mann üdvözlése című versében írja:
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
Tiszta emberképre van szükségünk. Mindannyian boldogságra születtünk, boldogságra vágyunk. A boldogság forrása azonban nem az önzésben van, hanem a másokért való életben.
