Jézus tanítványait bátorítja: Ne nyugtalankodjék a szívetek és ne csüggedjetek. (Jn 14,27) Jézus jelenléte erősítő, bátorító. A Genezáreti-tó partján, ahol a domboldalon hallgatta őt a sokaság, beszélt a mennyei Atyáról. Arról, aki a mezei virágokat pompás ruhába öltözteti, az ég madarait pedig táplálja.
A mezei virágokat pompás ruhába öltözteti (a szerző fotói)
Ha így törődik a virágokkal és a madarakkal, akkor mi, emberek, miért aggodalmaskodunk?
A jézusi üzenetnek a lényegéhez tartozik: Bátorság! Ne féljetek! Ne nyugtalankodjék a szívetek.
Amire ennek a világnak olyan nagy szüksége volna, az a remény. Mert állandó nyugtalanságban élünk. Reményvesztetten, csüggedten. Sokan csak egyik napról a másikra élnek, nem azért, mert nincs miből: ami hiányzik az emberekből, az sokkal fontosabb, mint a fizikai táplálék. Hiányzik a remény. Hiányzik a jövőkép. Mintha úrrá lenne ezen a világon a szorongás, a nyugtalanság, hogy semminek sincs értelme, hiába minden erőfeszítés. Olyan hatalmak játszanak velünk, amelyekre nincs hatásunk.
Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Nem kevesen azt tapasztalják, hogy senki nem törődik velük. Sokan úgy érzik, hogy egy háborúskodó világban vagy ágyútölteléknek, vagy élő pajzsnak használják őket. Jobb esetben csak a munkaerejükre van szükségük másoknak. Pedig kivétel nélkül mindenki élni szeretne. Szeretnék, ha igazán embernek tekintenék őket, akik boldogságra születtek.
Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat
Jézus beszél a Vigasztalóról, a Szentlélekről. Arról, aki majd mindenre megtanítja a tanítványokat. Aki segít abban, hogy Jézus tanítása ne menjen feledésbe.
Mintha a gonoszság uralkodnék el az egész világon. Gonosz indulatok, hatalmi érdekek, ahol az egyes emberek élete nem számít semmit.
Valamikor hallottam, hogy
egy hadgyakorlaton bizonyos százalék „veszteség” megengedhető.
A gyakorlatok egyes fázisaiban éles lőszert is használnak, így az emberveszteséget, sebesülést sem lehet kizárni. A hadászathoz értő szakemberek ezt le is írják. Természetes, hogy minden emberi tevékenységben ott van a veszteség kockázata. Mégis hátborzongató, félelmetes, nyugtalanító. Ennyi volna csupán egy ember élete?
Ennyi volna csupán egy ember élete?
Jézus azonban a végsőkig bátorít bennünket. Ne nyugtalankodjunk. Ne féljünk. Ne csüggedjünk. Bízzunk.
A félelem, az aggódás, nemritkán a szorongás mégis együtt jár velünk. Próbálunk szabadulni tőlük, szeretnénk – miként Szent Benedek atyánk mondja a Regula bevezetőjében – „szárnyaló szívvel járni” az Úr parancsai szerint életünk útján. De újra és újra erőt vesz rajtunk a szorongás. Lebénít bennünket. Úgy érezzük, hogy a hullámok összecsapnak a fejünk fölött. Úgy érezzük, magunkra vagyunk hagyva. Olyanok vagyunk, mint a viharban hajózó tanítványok, akikkel ott van ugyan Jézus, de alszik a bárkában. Indulatosan szólnak neki:
Nem törődsz vele, hogy elveszünk? Jézus válasza csak ennyi: Mit féltek, kicsinyhitűek?
(Mt 8,23–26). Ő pedig parancsol a szélnek és a hullámzó víznek. És nagy csendesség támadt.
A Vigasztaló, a Szentlélek majd megtanít mindenre. Mennyire szükségünk volna erre! Mert töredékes a tudásunk az életről, bármennyire fejlett legyen is az önmagára oly büszke, a világot legyőzni óhajtó tudomány. Homályban, ködben botorkálunk, igazodási pontok nélkül. S közben megfeledkezünk a jézusi ígéretről, hogy ő velünk van, velünk marad a világ végezetéig. Még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy nem törődik azzal, hogy a viharban elveszünk.
Homályban, ködben botorkálunk
Magunktól gyengék vagyunk. Önmagunkban sokszor kiszolgáltatottak, tehetetlenek: félünk, hogy elsodor bennünket ennek a világnak sokféle dühöngő vihara. Nem tapasztaljuk, hogy közünk van egymáshoz. Nemritkán azt érezzük, hogy az Isten – hallgat. József Attilát hadd idézzem:
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
Az evangéliumok központi üzenete: Ne féljetek! Jézus állandóan bátorítja a tanítványokat, bátorít bennünket ma is. Az ő békéjét ajánlja fel nekünk ma is, ebben a békétlen, nyugtalankodó, szorongó világban.
Rá kell bíznunk az életünket
De nem elegendő, hogy ránk hagyja az ő békéjét. Nekünk magunknak be kell fogadnunk őt, akit az Atya küldött. Nálunk, bennünk akar lakni. Nem elég, hogy ő szeretett bennünket. Nekünk is szeretnünk kell őt. Meg kell szívlelnünk az ő tanítását, át kell alakítanunk önző, kicsinyes életünket. Rá kell bíznunk az életünket, úgy, hogy megtesszük, amit ő kíván tőlünk. Hagyjuk, hogy átjárjon bennünket az ő Szent Lelke.
Először nekünk magunknak kell megváltoznunk. Ha ő bennünk él, nincs mitől félnünk.
Ha az ő békéje tölti be életünket, eloszlik minden félelmünk, megszűnik minden szorongásunk. Nem elég névleg kereszténynek lenni. A mindennapokban is krisztusi életet kell élnünk. Nekünk magunknak a remény zarándokainak kell lennünk életünk vándorútján. Csak így fog átalakulni a világ.
