Előkészület. Előkészítés. Útegyengetés. Pusztaság. Bemerítkezés. Az élet megváltoztatása. (Mk 1,1–8)
Feladatok és felszólítások – mindannyiunkhoz szólnak. Mert mindannyian várakozásban élünk. Várunk Valakire, aki átalakítja az életünket Szent Lelkével, de várakozásunk nem lehet üres, nem lehet tétlen.
Ki kell menni a pusztaságba,
erőt kell venni magunkon, hogy elforduljunk kényelmes életünktől. Mindannyiunknak meg kell tisztulnunk.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nekünk erre nincs szükségünk. Igenis ki kell mennünk. És be kell merítkeznünk. Ahogy Jánoshoz kivonultak akkor az emberek, úgy kell nekünk is ma legyőzni magunkat, kisszerűségünket, önelégültségünket. És nem szabad szégyellnünk: be kell merítkezni, meg kell tisztulni, szembe kell fordulni az árral. Miként ott, annál a bizonyos gázlónál, ahová kivonultak Jánoshoz az emberek, megváltoztatták a halak az irányt, mert ha továbbúsztak volna az egyre sósabbá váló vízben, a Holt-tenger felé közeledve ellehetetlenült volna az életük. Elpusztultak volna.
Ki kell menni a pusztaságba (a szerző fotói)
Ha jellemeznünk kellene világunkat, aligha tévednénk nagyot, ha azt mondanánk, hogy sivatag. Vagy azt, hogy holt tenger. Hol találunk igazi életet? Pusztulással, pusztítással találkozunk nap mint nap. Öldökléssel. Nemritkán testvérgyilkossággal. S
ami igazán elrettentő, vannak, akik vallási meggyőződésből követnek el merényleteket.
A legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban robbannak gránátok és bombák. Nemcsak kinn, utcákon és tereken, hanem szent helyeken, templomokban, imádkozó emberek között is. Honnan veszi magának a bátorságot az ember, hogy gyilkoljon?
Radnóti írta:
„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”
Azt gondoltuk, hogy az iskolában megtanult vers a múltról szól. Azóta nyolc évtized telt el. Elképesztő mértékben megváltozott az emberiség élete. Összezsugorodott a korábban szinte beláthatatlannak tűnő földi világ. A szó szoros értelmében minden házhoz jön. Táplálék és méreg egyaránt. Minden lehetőségünk meg volna ahhoz, hogy nyugodtabban éljünk, hogy a számunkra kimért időt emberi módon, békességben töltsük el. Ehelyett őrületes, szédítő forgásban élünk, és közben nem tudjuk, milyen erők játszanak velünk. Egyre kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat.
Nemcsak a természet erői pusztítanak. Mi magunk pusztítjuk a természetet,
az élővilágot, s amikor úrrá akarunk lenni ennek a földnek az erőin, egyszerre csak azt tapasztaljuk, hogy magunk válunk rabbá, kiszolgáltatottá. Mintha a gonoszság erői uralkodnának a földön. S úgy érezzük, hogy bennünk és körülöttünk csak üresség van, sivár, kietlen pusztaság.
Jelek legyenek
Kellenének ma is elszánt, bátor emberek, akik a pusztaság szélén, az életet lehetetlenné tevő holt tenger közelében kiáltsanak: emberek, eddig és ne tovább! És kellene, hogy
legyenek próféták, akik bátor, kritikus hangon, nem a saját érdeküket keresve figyelmeztető jelek legyenek,
mint János, aki az élvezetek keresése helyett sáskával és vadmézzel élt, dereka körül egyszerű bőrövet viselve.
Kellenének ma is elszánt, bátor emberek, akik mernek és tudnak hitelesen szólni arról, hogy jön majd, aki kiemel bennünket e világ magunk alkotta rabságából. Jön, aki hatalmasabb mindeneknél – akinek János nem érezte méltónak magát arra sem, hogy a saruszíját megoldja.
Őszintén szembe kellene néznünk a valósággal, hogy nem mi vagyunk az urai ennek a teremtett világnak.
Félre kellene tenni gazdasági csoportérdekeket, és távlatokban kellene gondolkodnunk.
Föl kellene ismernünk, hogy senki nem élhet a másik ember elpusztítása árán.
Fegyverkezünk, egyre korszerűbb gyilkoló eszközöket fejlesztünk, s közben emberek milliói válnak földönfutókká – nem természeti katasztrófák, hanem az emberi gonoszság következtében.
Fegyverkezünk, s közben emberek milliói válnak földönfutókká
Hiányzik világunkból a prófétai szó. Vagy ha olykor elhangzik is határozott figyelmeztetés, mindent megteszünk, hogy elhallgattassuk.
Valóban úrrá lett a gonosz? Valóban elközelgett a végső idők állapota?
Ünnepre készülünk. Békére. Kegyetlen a mondás: Si vis pacem, para bellum! – Ha békét akarsz, készülj a háborúra.
A fegyverek azonban még sosem teremtettek békét.
Be kell ismernünk, hogy önmagunkban gyengék vagyunk. Újra és újra csődöt mondunk. Elvakultan egymás torkának esünk. Félelem és rettegés fogja el az embereket szerte a világon. Fiatal szülőkben ott él a félelem: mi lesz a gyermekeinkkel? Milyen jövő vár rájuk? Lesz-e egyáltalán emberhez méltó életük?
A fegyverek sohasem teremtettek békét
El kellene hordani minden halmot, egyenessé kellene tenni az utakat, biztos útjelzőket kihelyezni: ez az az út, amely a megtisztulásra, az életre vezet.
Hatalmasságok, akiket a világ vezetőinek tartanak, egyik tanácskozásról a másikra sietnek. Az egész világot behálózó politikai és gazdasági szövetségeket kötnek. Mintha éreznék, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Mintha valóban végső időket élnénk. Holott
nem volna szükség másra, mint józan belátásra, önkorlátozásra,
önérdek helyett a köz javának szem előtt tartására. Óvni, védeni kellene mindent, ami él és ami az életet szolgálja. A mennyiségben való gondolkodás, a mértéktelen fogyasztás helyett az élet minőségét kellene szolgálni mindennek és mindenkinek. Az élet minőségéhez, az igazi jól-léthez hozzátartozik a testvériség, az ember méltóságának tisztelete. Az emberhez méltó élethez való jog fölötte áll minden gazdasági érdeknek.
Feladatunk van. Adventi várakozásban élünk. Egyenessé kell tennünk az utakat ember és ember között. Őszintén szembe kell néznünk önmagunkkal. El kell fordulni mindattól, ami pusztítja az életet. Meg kell változtatnunk az életünket.
