Ki tartozik igazán Jézushoz? A kérdés nemcsak Jézus korában volt téma. A történelem folyamán újra és újra fölmerül. Ki az, aki valóban keresztény?
Sokan mondják, nem kell nekem templomba járni, vallásos vagyok a magam módján. Istenhívő vagyok, vagy esetleg így:
nem vagyok én istentelen. De nem kell nekem az egyház.
Jézus igen, de az, amit egyháznak mondanak, ez a furcsa szervezet, élén a pápával, bíborosokkal, aztán alsóbb szinten a püspökök, majd a papok, az egyházközség, az egyházközségi hozzájárulás: megvagyok én egész jól nélkülük. Tudom én szeretni az embereket a magam módján.
Sokan, a "maguk módján vallásosak" megvannak az egyházszervezet, a bíborosok, püspökök, papok nélkül (a szerző fotói)
Sokszor találkoztam és találkozom ma is ilyen emberekkel. Valóban tiszteletreméltón, becsületesen élnek. De idegen tőlük – vagy pontosabban: idegen számukra az egyház.
Jézus nem intézményrendszert akart, hanem élő közösséget, amelyben az emberek megélik, hogy egymásnak valóban testvérei. Nem arra tanította az apostolokat, hogyan kell kiállítani egy keresztlevelet, hogyan kell megbizonyosodni arról, hogy a házasságra készülők valóban „szabad állapotúak-e”. Jézus azt akarta, hogy a kenyértöréssel emlékezzenek őrá: ez az én testem, ez az én vérem. És hozzáfűzte: Ezt cselekedjétek, amikor rám emlékeztek. Mély értelme van ennek a kijelentésnek:
legyünk bátran áldozattá, éltető kenyérré az emberekért,
akik éhezik és szomjazzák az igazságot.
Ezt cselekedjétek, amikor rám emlékeztek
A keresztlevélnek, az adminisztrációnak is megvan a létjogosultsága, de ez nem azonos az egyház életével. S ha valaki csak ezt tapasztalja az egyházközségében, ott nagyon nagy a baj. Hiányzik az igazi élet, az igazi közösség. Riasztó, amikor az egyházközségi hozzájárulás, a pénzbeli támogatás nagyobb hangsúlyt kap, mint a testvéri közösség. Hogy mi, akik ugyanannak az asztalközösségnek vagyunk részesei a templomban, nem tapasztaljuk meg, nem éljük át, hogy
egymáshoz közünk van, egy nagy családnak vagyunk mindannyian a részei,
ahol megvannak a családi hagyományok, szokások, ahol ismerjük egymást, és együtt sírunk és együtt örülünk. Erősítjük egymást.
A keresztlevélnek, az adminisztrációnak is megvan a létjogosultsága
Nagyon könnyű a felelősséget áthárítani a papokra. A közelmúltban megpróbált valaki meglehetős kemény hangon szemrehányást tenni nekem, miért nem törődünk a hívekkel. Miért van zárva vasárnap is több templom, amely húsz-harminc évvel ezelőtt még nyitva volt? Nem akartam vitatkozni. Megkérdezhettem volna:
a maguk egyházközsége mikor adott utoljára papot az egyháznak?
A kihalóban lévő idősebb papi generációhoz tartozók többsége olyan családokból származik vagy származott, ahol több gyermek volt a családban.
Lehet bírálni bennünket, szerzeteseket, papokat: nem éljük meg elég radikálisan az evangéliumot. Valóban sokszor lehetnénk puritánabbak, egyszerűbbek, nyitottabbak, tájékozottabbak, elkötelezettebbek. Nemritkán esendők vagyunk, s ahelyett, hogy só és kovász lennénk az emberek között, belesimulunk a nagy többség langyos tessék-lássék életébe.
Jó lenne észrevennünk Krisztus közöttünk élő, feltűnés nélkül szolgáló képviselőit
Jó volna ugyanakkor, ha észrevennénk Krisztus közöttünk élő, feltűnés nélkül, áldozatosan szolgáló képviselőit, akik valóban mindenkinek mindene lettek, hogy Krisztus igazságait, éltető szentségeit vigyék az embereknek, akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Tudom jól, hogy Krisztus követőjévé könyvből még senki sem lett.
Mi vagyunk azok, akiknek az életéből olvasnak az emberek.
A tanítás ismerete önmagában még nem elég. Furcsa paradoxona az életnek, hogy az igazság megismeréséből még nem következik automatikusan az igazság szerinti élet. Vonzó életű keresztényekre van szükség. Hiába van valaki megkeresztelve, ha nem járja át életét az örömhír, hanem megkeseredetten, világfájdalmasan él – senki nem fog az ő példájára közelebb kerülni Krisztushoz.
Krisztus követőjévé könyvből még senki sem lett
Nemcsak a papokra és a szerzetesekre áll ez. Mindenkire, aki magát kereszténynek vallja.
Jézus kijelentése kemény: aki megbotránkoztat egyet is a kicsinyek közül, akik Jézusban hisznek, annak jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe vetnék. (Mk 9,42–48)
Felelős vagyok a másik emberért. Felelős vagyok a rám bízottakért. Felelős a családban, az egyházközségben, felelős az iskolában, felelős mindenhol, ahová a kötelességem szólít.
Jézus tud arról, hogy botrányok voltak, vannak és lesznek. De nem kellene ennek így lennie. A botrányok mindig megosztják az embereket. Csalódottságot keltenek. Kiábrándulást. Minden botrány valamiképpen hitelrombolás.
A botrány sátáni, mert hazugság, a Sátán pedig a hazugság fejedelme. Megosztó, bomlasztó, pusztító.
Jézus figyelmeztetése nagyon egyértelmű, nagyon határozott, amikor ilyen kijelentéseket tesz: ha szemed botránkoztat, vájd ki! Jobb fél szemmel bejutnod a mennyek országába, mint két szemmel a kárhozatra kerülnöd. Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! Jobb fél kézzel bejutnod a mennyek országába…
Az igazság képviselete, Jézus ügyének, az Isten országa örömhírének terjesztése nem tűr el semmiféle hazugságot. Szűk a kapu, amely az életre vezet. Törekedjetek bemenni a szűk kapun, biztat bennünket ma is Jézus. Őt követni elkötelezettség, őszinte vállalás nélkül nem lehet.
