Jézus a főpapokhoz és a nép véneihez beszél. Azokhoz, akik tekintélyesek, akikre az egyszerű emberek fölnéznek. Akiknek hatásuk van a népre. Akikre jobban odafigyeltek, mint másokra. Nem szeretem használni a szót, de most hadd éljek vele: ezek az emberek az akkori „influenszerek”.
Az írástudók felelőssége régi téma. A szólni tudóké kevésbé, de mégis legalább annyira fontos. Mondhatnám, a média felelőssége különösen nagy. Mindenkinek és mindennek, aki a közlés eszközeit használja.
... aki a közlés eszközeit használja (a szerző felvételei)
Jézus azokhoz szól, akikre a tömeg figyel. Azokhoz, akiknek megszólalására és viselkedésére még akkor is fölfigyelnek, ha nem közvetlenül beszélnek. Jelen vannak a mindennapi életben. Jelen vannak a tekintélyükkel, amely lehet, hogy valós, de az is lehet, hogy csak a rangjuk, beosztásuk, a pozíciójuk miatt figyelnek rájuk.
... azokhoz szól, akikre a tömeg figyel (a szerző felvételei)
Példabeszédet mond, tanítást, amelyet értelmezni kell. Szó van egy apáról és az apa két fiáról. (Mt 21,28–32) Dolgozni küldi őket. Menjetek a szőlőmbe! – hangzik a felszólítás. Az egyik azt mondja: nem megyek. De miért, miért sem, meggondolja magát, és mégis elmegy dolgozni a szőlőbe. A másik is ugyanúgy hallotta az apa felszólítását, de másként viselkedik. Megyek! – mondja, de mégsem megy.
Jézus kérdése a hallgatóihoz: a kettő közül melyik volt az, aki teljesítette az apja akaratát? Nem kell sokat gondolkodni, világos: aki – bár először azt mondta, hogy nem megyek –
mégis elment és tette, amit az apja kért tőle.
Szent Benedek a szerzetesei számára írt szabálykönyvben, a Regulában arra biztatja követőit, hogy térjenek vissza az Úrhoz, akitől az engedetlenség tunyasága által elszakadtak. Visszatérni… jobb belátásra térni… tenni az Atya akaratát,
elfogadni, hogy nem én irányítom a világot, hanem a világnak Ura van,
és nekem, nekünk, mindannyiunknak kötelességünk, hogy felismerjük, mit óhajt az Úr, és képességeinknek megfelelően tennünk kell, amit tehetünk.
Térjenek vissza az Úrhoz!
Aki azt mondja, hogy megyek a szőlőbe, s közben mégsem megy, hazudott. Mást mondott és másként cselekedett. Aki azt mondta, hogy nem megyek, majd mégis ment, megváltoztatta az életét. Úgy is mondhatnánk, hogy megtért. Felismerte az Atya akaratát.
Az első, aki nemet mondott, majd megváltoztatta a véleményét és ment, hogy teljesítse atyjának kérését, nagyon is emberi. Van egy régi latin mondás: „Sapientis est mutare sententiam” –
a bölcs képes arra, hogy megváltoztassa a véleményét.
Ez az ember nem ragaszkodott a saját elképzeléséhez, a saját akaratához. Bár az első reakciója a tagadás, mégis eljut a felismerésre, jobb belátásra jut és megy és teszi, amit az atya kér tőle.
Miután Jézus elmondta ezt a példázatot, és megkapta a választ, hogy a kettő közül melyik is volt az, aki teljesítette az atya akaratát, nagyon keményen megszidja a főpapokat és véneket, a tekintélyes, befolyásos embereket. Ha már az influenszer szót használtam, hadd legyek a hétköznapok kifejezésével kemény: Jézus ezeket az embereket alaposan kiosztja. A vámosok és az utcanők megelőznek benneteket az Isten országában!
A tekintéllyel, a ranggal, a beosztással, a pozícióval nem jár együtt automatikusan a hitelesség is. Szükség van önkritikára, önkontrollra. Szükség van annak a felismerésére, hogy az én
elképzeléseimet alá kell rendelnem a mindenek fölött álló Úr, az Isten akaratának.
Tenni is kell az Atya akaratát. Az evangéliumban ezt olvassuk egy másik helyen: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)
Nagy a felelőssége annak, aki befolyással bír
Önteltségünkben könnyen ítélkezünk mások fölött. Lenézzük a vámosokat, az utcanőket, s közben mi magunk hazudunk önmagunknak és másoknak. Van egy mondás, sokszor megfeledkezünk róla: Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani. De érdemes megfordítani ezt a kijelentést:
Nem elég becsületesnek látszani,
a valóságban is annak kell lennem! Ha nem így van, üres minden szép szó, amit szétkürtölök a környezetemben vagy a nagyvilágban. Nagy a felelőssége mindenkinek, aki befolyással rendelkezik bárhol is a világban, a társadalom bármely szeletében.
Amikor a püspök diakónust szentel, a következő szavakkal adja át neki az evangéliumos könyvet: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél. Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd, amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”
Amit olvasol, hidd, amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd!
A lecke fel van adva mindannyiunknak. Megismertük Krisztus evangéliumát. A lelkiismeret-vizsgálatot magunkon kell kezdenünk, bár hajlamosak vagyunk arra, hogy inkább a másik ember lelkében vájkáljunk. Ha követői vagyunk az Úrnak, az örömhírt nem tarthatjuk meg magunknak. Bármennyire furcsa is:
keresztény politika nincs, ahogy nincs keresztény művészet sem.
Az egyház, a kereszténység nincs kötve egyetlen politikai rendszerhez sem. A második vatikáni zsinat világosan beszél erről. (Az egyház a mai világban – 76. pont) De
vannak keresztények a politikában, vannak keresztények a művészetben,
akiknek meggyőződése át kell, hogy hassa tevékenységüket.
Nem a maguk akaratát kell, hogy érvényesítsék, hanem azét, aki küldi őket a világba – az evangélium megfogalmazása szerint a szőlőbe. Nem lehetünk beképzeltek, nem állunk a többi ember fölött. Legföljebb annyiban, hogy nagyobb a felelősségünk. Különben Jézus szavai érvényesek lesznek ránk is: a vámosok és az utcanők megelőznek bennünket az Isten országában. Azok, akik készek arra, hogy bűnbánatot tartsanak és megváltoztassák az életüket.
