Jézus a názáreti zsinagógában Izajás könyvéből olvas. „Az Úr lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást…” Miután befejezte a felolvasást, hozzáfűzte: Ma beteljesedett az Írás. (Lk 1,1–4;4,14–21)

Magam elé képzelem azokat, akik hallják Jézus szavait. Nem tudják, ki ő. Az ács fia, semmi több. Az evangélista, aki írásának bevezetőjében elmondja, hogy gondosan utánajárt mindennek, hogy az olvasó meggyőződhessen, mennyire megbízhatók az írások, valószínűleg nem volt jelen, amikor ez az eset történt. De Jézusnak már híre volt, elismeréssel beszéltek róla.

Jézus azonban nem elismerést keres, amikor Galilea és Júdea vidékeit bejárja.

Küldetéstudattal áll az emberek elé: elérkezett az Isten országa. Hallgatói számára egyértelmű volt az utalás: az Isten országának jeleit tapasztalják Jézus tevékenységét látva. A vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek hirdetik az örömhírt: itt van az Isten országa.

Isten országának jeleit tapasztalják; a vakok látnak (a szerző fotói)

 

Jézus az emberek életét megváltoztató tetteit nem magának tulajdonítja. „Az Úr lelke rajtam” – idézi a prófétát. A Lélek erejével tevékenykedik. Tanítványokat gyűjt maga köré. Kialakul egy közvetlenül hozzá tartozó kör: az evangéliumok neveket sorolnak föl, a tizenkét kiválasztott apostolt.

Néven szólította őket, a meghívásuk személyre szóló

volt. Senkit nem kényszerített a követésére. Világosan beszélt, határozott ítéletet mondott: ne gyűjtsetek magatoknak mulandó kincseket. Rámutatott a mennyei Atyára, aki gondját viseli az embernek: ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap kemencébe kerül, Isten így öltözteti, akkor ne lenne gondja az emberekre, akik sokkal többet érnek az ég madarainál, a mezők liliomainál?

Le kell írni, amit láttak és hallottak. Meggyőződésük, hogy nem hallgathatnak közvetlen tapasztalataikról. A názáreti Jézus, akit csodálattal figyeltek, akinek tanításából erő áradt, az Istent hozta az emberek közé. Sőt: valóban az Isten Fia volt, ahogy fölfakad a vallomás a Golgotán a századosból, amikor Jézus meghalt. (Mt 27,54)

Beteljesedett az írás – mondta Jézus a názáreti zsinagógában, s mielőtt meghal, haláltusájában is ezt mondja: „Beteljesedett.” (Jn 19,30)

A történet nem ért véget a Golgotán.

Levették a keresztről, sírba tették, követ hengerítettek a sír bejárata elé. A harmadik nap reggelén azonban üres volt a sír. Este pedig a zárt ajtók mögött félve-remegve együtt lévő tanítványoknak megjelent: Békesség! Ne féljetek! Én vagyok!

A történet nem ért véget a Golgotán

 

Hajlamosak vagyunk arra, hogy megrendítő, szép történetnek tekintsük mindazt, amiről az evangélisták beszámoltak. Félünk attól, hogy mi magunk is szereplői legyünk. Kétezer évvel ezelőtt volt, megírták, hitükért életüket is adták sokan a századok során. De valamiképpen kívülről nézzük, és nehezen szánjuk rá magunkat, hogy elfogadjuk:

mindaz, amit leírtak, rólunk is szól. Rólunk és értünk.

Vajon mernénk-e otthagyni a hálókat, a biztos megélhetést, amikor azt mondja nekünk Jézus, hogy jöjj és kövess engem? Mi, akik számára olyan fontos az érvényesülés, az elismerés, a megbecsülés, a biztonság, vajon merünk-e igazán elköteleződni Jézus ügye mellett? Vagy egyszerűen csak egy kétezer éves hagyomány részesei vagyunk, amit tisztelettel kívülről szemlélünk? Vajon beengedjük-e Jézust az életünkbe?

Mert tulajdonképpen erről van szó: mi, akik az élet és a halál feszültségében járjuk a magunk útját,

elfogadjuk-e, hogy Jézus a megoldás életünk minden problémájára?

Sokszor úgy tűnik, nem időszerű beszélni Jézusról. Új világ épült föl azóta, sokkal „fejlettebb, civilizáltabb” emberiségről beszélhetünk, amely egészen más, mint a Jézus korabeli világ. Föltalálók, tudósok megváltoztatták az életet. Új világrend, felgyorsult életritmus, legyőztük a távolságokat, régebben elképzelhetetlen módon kapcsolatot tudunk találni egymással.

Legyőztük a távolságokat (Wikipedia)

 

De vészharangot is kongatunk: nem férünk már el a Földön, az emberiség jelentős része éhezik, a valamikor oly kívánatos városi élet elviselhetetlenné vált, megindult egy új népvándorlás, újfajta fertőző betegségek pusztítanak, a kereszténységnek egykor otthont adó Európában nem illik beszélni az Istenről. A furcsán értelmezett jogegyenlőség következtében teljesen összezavarodott a világ. Semmi sem szent. Bármi megvásárolható. Csak éppen a boldogság hiányzik az életünkből.

Boldogok a békességszerzők, mondta Jézus. Hol vannak a békességszerzők? Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot! Hol van az igazság?

Mi az igazság? Boldogok a tisztaszívűek: mesebeszéd, mondják sokan. Azok a boldogok, akik minél többet képesek birtokolni az anyagi javakból. De tényleg boldogok?

Ma beteljesedett az Írás! – mondta Jézus kétezer évvel ezelőtt a názáreti zsinagógában. Örömhír a szegényeknek, szabadulás a foglyoknak, vigasztalás a szomorkodóknak… Hol van mindez? Üres ígéret volt csupán?

Az ember szabad. Szabadon választhat jó és rossz között.

Szabadon szolgálhatja az életet – vagy szabadságában áll a pusztítás is.

De szabadságában áll az is, hogy befogadja az Élet Igéjét.

Fogva tartanak sokszor az ösztöneink, fogva tart a mértéktelen élvezetvágy. Kábultan kóvályog a mai ember. S ha néha képes föleszmélni, akkor följajdul, hogy utat tévesztettünk.

Kábultan kóvályog a mai ember

 

Sosem késő. Jézus üzenete nincs társadalmi vagy politikai berendezkedéshez kötve. Korhoz sincs kötve. Egyetemes érvényű, a szó igazi értelmében „világra szóló”. Menjetek az egész világra! – küldi tanítványait. Üzenettel,

a béke, az élet, a testvériség örömhírével küldi őket.

Ne felejtsük: ha valóban csatlakoztunk hozzá, akkor nekünk is bátran mennünk kell. Ha beengedtük őt az életünkbe, és ha valóban átalakultunk gondolkodásunk szellemében, vállalnunk kell a küldetést, hogy minél többen megtapasztalhassák az élő valóságot: „Beteljesedett az Írás.”