Nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés ideje.
Szent idő. Lehetőség. Az önmagunkkal való szembenézés ideje.
Ki is vagyok én? Egy olyan világban, ahol az emberi életnek egyre kevesebb az értéke, különösen is fontos, hogy tudatosítsuk, kik vagyunk, mi végre vagyunk a világon. Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű buzdításában szól arról, hogy „antropológiai deficitben” szenved a világ.
Nincs tiszta képünk az emberről. Nem tudjuk értékelni az életet. Nem becsüljük egyszeri, megismételhetetlen életünket. Nem törődünk a másikkal, csak az érdekel, mennyi hasznot termel nekem. Sokak számára az iskolai nevelés is csupán abból a szempontból fontos, vajon felkészíti-e a fiatalokat a munkaerőpiacra. Már Gorkij is határozottan tiltakozik ez ellen. Az Éjjeli menedékhely című drámájában így kiált föl: „Az ember több annál, hogy csak jóllakjék!”
Visszatérsz a porba (a szerző fotói)
A nagyböjti időszak felszólítás számunkra: Emlékezz, ember, ki is vagy tulajdonképpen! Porból lettél és vissza is térsz a porba. Első hallásra ijesztő a kijelentés. De ha józanul végiggondoljuk, tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian részei vagyunk ennek az anyagi világnak. Testünk sejtek osztódása, differenciálódása révén épül föl, az életet férfi és nő kapcsolata adja tovább. Nem mi teremtjük az életet. Csak továbbadjuk nemzedékről nemzedékre. S az egyes ember, amikor öntudatra ébred, keresi a helyét ebben a világban.
A középkor költője, Villon mondja:
„Tudom, mi a tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom, az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs merre termett,
tudom, mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet;
csak azt nem tudom, ki vagyok.”
(Apró képek balladája)
A Zsoltáros pedig így kérdez: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla? Mi az emberfia, hogy gondot viselsz rája?” (8. zsoltár)
Mi az ember? Ki az ember? Ki vagyok én? Miért élek? Van-e értelme, célja az életemnek?
A madár hamar kirepül a fészkéből...
Kiszolgáltatott lény az ember. Sokkal kiszolgáltatottabb, mint bármely más lénye a teremtésnek. A most született kiscsikó feláll és elkezdi anyja mellett az életet. Az újszülött csecsemőnek több évre van szüksége, hogy többé-kevésbé önálló életet éljen. A tojásból kikelt apró madár, miután kirepül a fészekből, hamarosan már a maga életét éli. Az embernek sokkal több gondoskodásra, törődésre van szüksége, hogy a saját lábára álljon.
... az embernek sokkal több gondoskodásra van szüksége
Miért most születtem? Miért itt születtem? Miért nem máskor és más családban? Nincs ember, aki meg tudná mondani. Feszítő, gyötrő kérdések közepette élünk, s közben rádöbbenünk arra, hogy véges az életünk. Pedig vágyaink végtelenek. Mindig többre vágyunk. Meg kell küzdenünk az életben maradásért, meg kell küzdenünk azért, hogy vágyaink beteljesedjenek. „Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, / s nem vágyni többre csöpp mái magamnál!” – fohászkodik Sík Sándor. (Ments meg Uram)
Két mélyértelmű evangéliumi részlet figyelmeztetett ember voltunk kihívásaira a nagyböjti időszak kezdetén. Az egyik a pusztaság, ahol Jézus emberségében kísértést szenvedett, az a hely, ahol nincs mihez igazítani az életet. Ahol nincsenek tájékozódási pontok.
A puszta olyan, mint a labirintus: kiúttalan valóság. Az ember úgy érzi, magára marad.
S nem tudja, merre, hogyan tovább.
Előbb-utóbb mindenki megtapasztalja ezt az élményt. Azt, hogy önmagamban kevés vagyok. Rászorulok arra, hogy kivezessenek az engem körülvevő zűrzavarból, labirintusból.
A másik evangéliumi szakasz a Tábor-hegyi jelenet, amikor Jézus három tanítványa előtt feltárul a tapasztalható világ mögött a teljesség, felragyog Jézus istenségének fénye. Mindnyájan, kivétel nélkül, vágyakozunk arra, hogy a felszín mögé lássunk. Szeretnénk tudni, hogy vajon az, aminek mulandóságát állandóan megtapasztaljuk, az-e a teljesség, vagy talán mégsem? Vágyaink végtelenek. Kimondva-kimondatlanul Istenkeresők vagyunk mindannyian.
Vágyaink végtelenek
Ajándékba kaptuk az időt. Ki ennyit, ki annyit. Titok, hogy meddig élünk. Reklámok árasztanak el bennünket, mit kellene megvásárolnunk, hogy egészségesek maradjunk. Betegségekkel harcolunk, az orvostudomány korábban elképzelhetetlen eredményeket ért el. De életet adni a legkitűnőbb orvosok sem képesek. Csupán abban tudnak segíteni, hogy úgy-ahogy csökkentsék a testi szenvedéseinket, és ne haljunk meg idő előtt. De a halált elkerülni, bármennyire is szeretnénk, orvosi segítséggel sem tudjuk.
El kell fogadnunk, hogy halandók vagyunk. Senki sem tudja meghosszabbítani az életét. Arra azonban képesek vagyunk, hogy elmélyítsük azt.
Időt kapunk ajándékba, hogy értelmesen éljünk.
Hogy ne terméketlen legyen az életünk, hanem gyümölcsöt hozzunk.
Senki sem tudja meghosszabbítani az életét
El kell rendeznünk az életünket. Magunkba kell tekintenünk, föl kell ismernünk hiányosságainkat. Mindannyian esendő, botladozó emberek vagyunk. Mindannyian szeretnénk értelmesen élni. Föl kell ismernünk, hogy
a másik embert szolgálva teljesedik ki az életünk.
Nem élhetünk magunknak. Jézus arra hív, hogy kövessük őt. Ő kivezet bennünket életünk labirintusából. S a vele való találkozásban felragyogtatja a számunkra Istennek, a végtelen életnek a fényét.
