Mit tegyünk? Amióta világ a világ, az emberek újra és újra fölteszik ezt a kérdést. Feleletet várnak, eligazítást. Mert úgy érzik, maguktól nem találják a választ az élet nagy kérdéseire.

Kérdésekkel van tele az élet. „Miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” – írja Babits Mihály az Esti kérdés című versében. Kérdezhetjük, hogyan van mindaz, ami körülvesz bennünket. Kérdezhetjük, s kérdezzük is, egyre izgatottabban: Mindez miért? Hol a helyem,

mi a feladatom nekem ebben a világban, amely tele van szépséggel, de tele van gyötrelemmel is.

Tele van útvesztőkkel, tele van megoldhatatlannak látszó problémákkal.

"Miért nő a fű...?" (a szerző fotói)

 

S amikor felnőtté válik az ember, és elhagyja a gyermek szokásait, semmi sem lesz olyan természetes, mint ahogyan azt kiskorában tapasztalta. Kikerülünk egy védőburokból, ott állunk csupaszon a nagyvilágban. Rácsodálkozunk a dolgokra, és közben rádöbbenünk arra, hogy a létezésünk nem is olyan természetes. Lehetne úgy is, hogy nem vagyok… És mégis vagyok. Élek. S ahogy múlik az idő, úgy válik egyre szorítóbbá és titokzatosabbá, amit úgy hívunk: élet.

Vannak, nem is kevesen, sőt alighanem egyre többen, akik menekülnek a kérdés elől: mindez miért? Látszatvilágba menekülnek, amelyek semmi köze nincs a valósághoz.

Arra azonban alkalmas, hogy elkábítsa az embert, hogy megfossza a gondolkodás képességétől.

Kábítószerek, drogok, furcsa csillogás – s közben elveszítjük a szabadságunkat, hogy szabadon dönthessünk és vállalhassuk az életet. Külső ingerek játékszerévé válunk. Elvakítanak, elkábítanak bennünket, ha nem vigyázunk.

Látszatvilág, furcsa csillogás

 

Legyetek éberek! – hangzik az adventi felszólítás. Feszülten várakozott a nép Keresztelő János idejében. Messiást vártak. (Lk 3,15) Feszülten várakozik ma is az emberiség, és hamis messiások üres ígérgetéseinek lesznek áldozataivá.

A politika ősidők óta jelen van az emberek életében. Hatalmi érdekek, irigység,

vágy a gazdagság után, megszerezni mindent, bekebelezni az egész világot:

kicsiben és nagyban ebből állt és ebből áll ma is a történelem. Egymással szembenálló érdekcsoportok, egymást akár kiirtani is képes népek: keserű valóság volt a múltban, és jelen van a mai világban is.

Mit tegyünk? Mert szeretnénk mindannyian értelmesebben élni. Érezzük, hogy ami most van, az nem elég. Valamiképpen túl kellene jutnunk a korunkat szorongató problémákon. Valaki mondja meg… Valaki mondja meg, mit tegyünk!

Tekintsünk magunkba. Vajon merünk-e őszintén kérdezni? Vagy megelégszünk azzal, ami éppen van?

Akarunk-e élhető világot, amelyben embernek érezhetjük magunkat, nem pedig a mindenkori politika játékszerének?

Feszülten várakozott a nép, olvassuk a helyzetjelentést az evangéliumban. A kérdésre, hogy mit tegyünk, konkrét válaszokat kaptak. János ezeket mondta: „Akinek két ruhája van, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” A vámosoknak pedig ezt felelte: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” A katonáknak: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.” (Lk 3,10–15)

Tanakodók

 

Nincs szó semmi rendkívüli dologról. Csupán szolidaritásról. Tisztességről. Önmérsékletről. S ha most mi kérdeznénk, biztos vagyok benne, hogy ugyanezt a választ kapnánk.

Az adventi időszak különösen is az ünnepre készít fel bennünket. A találkozásra. De ne feledjük: egész életünk várakozás. Várakozunk a beteljesülésre. Életünk végső értelmének megtapasztalására. S miközben feszülten várakozunk, cselekednünk kell. A javak és

élvezetek halmozása helyett mértékletességre van szükség. Szent Benedek figyelmezteti a szerzeteseit: Mindent mértékkel tegyenek!

Az önmagunk középpontba állítása helyett a testvériességre van szükség: senki se tegye azt, ami neki jó, hanem azt, ami másnak is az! Ne akarjunk mások fölé helyezkedni, hanem tudjunk valóban másokat szolgálni. Legyen meg bennünk a tisztelet a másik ember iránt. Ne csak a tekintélyesekben vegyük észre a bennünket mindennap meglátogatni óhajtó Urat, hanem a legkisebbekben is, a betegekben, elesettekben, vándorokban, jövevényekben, a fiatalokban, az idősekben.

Vegyük észre a bennünket meglátogatni óhajtó Urat a legkisebbekben is

 

Mit tegyünk? Az akkori várakozások a názáreti Jézusban beteljesedtek. Elközelgett az Isten országa. Legyen bátorságunk tevékenyen szolgálni ezt az országot, az igazságosság, a béke és az öröm országát.

Furcsa világ akarja ránk kényszeríteni magát. Mindent megtesznek azért, hogy felejtsünk. Felejtsük el a múltat, felejtsük el a közösségeket.

Oldódjunk föl valami furcsa nemzetköziségben, amelyben az individualizmus eszménye uralkodik. „Ne törődj mással, éld az életedet.” „Szabad vagy minden megkötöttségtől.” „Tedd azt, ami neked ebben a pillanatban éppen jólesik. Ne törődj azzal, mi lesz majd holnap.” Föléljük a természet kincseit, kizsákmányoljuk, tönkretesszük önmagunkat, gátlástalanul átgázolunk másokon. Nem számít a múlt, a jövő pedig kiszámíthatatlan.

Ne szűnjünk meg vágyakozni a több, a szebb, az igazabb után

 

Mit tegyünk? – kérdezzük újra és újra. Súlyosan tévedünk, ha engedünk ezeknek a kísértéseknek. Bízzuk rá életünket bátran a bennünket megszólító isteni szóra. Ne keményítsük meg a szívünket, amikor az ő hangját halljuk.

Csendesedjünk el. Engedjük, hogy belépjen az Isten az életünkbe.

Egész életünkben ne szűnjünk meg vágyakozni a több, a szebb, az igazabb után. S akkor majd hitünk szerint, amikor elérkezik számunkra a vég, nem a sötétségre nyílik az ajtó, hanem arra a fényességre, amely mindannyiunk számára felragyogott Betlehemben. A sötétségen úrrá lett az élet. Ha befogadom, Istennek gyermeke leszek én is. És enyém lesz az élet világossága.