Újra és újra fölmerül bennem a felelősség kérdése. Miért, kiért vagyok felelős?
Vajon felelős vagyok-e azért, amit nem én tettem? Világos, hogy mindenki a saját tetteiért felel. De mégis hagyjuk, hogy menjen minden a maga útján, mi pedig a pálya széléről figyeljük, mi is történik a világban? Vagy van-e egyáltalán közöm ahhoz, ami a társadalomban történik?
Nem érdekel, mondjuk sokszor. Semmi közöm hozzá. Nem én voltam. Nem az én dolgom.
Ismerjük a lepkeszárnyhatást. Pillangóhatásnak mondják. Túlzás, de mégis érdemes elgondolkodni rajta. A tétel: egy pillangó szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másik felén.
Nincsenek jelentéktelen dolgok. Mindennek valamiképpen hatása van.
Vihart tud támasztani egy meggondolatlanul, szerencsétlenül kimondott szó
a környezetemben. Ez a vihar tovább tud terjedni az ismerősök körében. Hamarosan csoportok fognak szembeállni egymással, mert más a véleményük. E csoportok szembenállásából az érdekellentétek miatt háború támadhat. A háborúban pedig embereket gyilkolnak – hogy a saját érdeküket érvényesítsék.
Felelős vagyok nemcsak a saját tetteimért.
Felelős vagyok a mulasztásaimért is.
Ha nem teszek meg mindent, hogy béke és rend legyen bennem és körülöttem, nem kerülhetem el a számonkérést.
Haragosoddal még napszállta előtt békülj ki!
Az evangélium arra int, hogy ha vétkezik ellenem a másik, ne hagyjam szó nélkül: figyelmeztessem. (Mt 18,15–17) Álljak mellette, és próbáljam meg a helyes útra terelni. Másutt a megbocsátásról is szó van: ha vétkezik ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? A jézusi válasz: nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Vagyis nem nyugodhatok bele az elmérgesedett helyzetbe. Az Úr imádságában kérjük: bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk…
Kemény kihívás a megbocsátás.
Szent Benedek figyelmezteti a szerzeteseket: Haragosoddal még napszállta előtt békülj ki! Napszállta előtt: az idő múlik, s lehet, hogy számomra holnap már nem kel föl a nap. Itt kell élnem, a mában, itt kell béketeremtőnek lennem. Itt kell a testvériség örömhírét képviselnem. Mert mindnyájan testvérek vagyunk.
... kit vegyek emberszámba
Tovább kell adni a felhalmozott tudást. Ki kell jelölni a helyes utat. Szükség van biztos útjelzőkre,
Egyetértésre van szükség. Egymás elfogadására. Egy barokk kori falképen láttam szarvasokat, amint egymásba kapaszkodva úsznak át az áradó folyón. A kép felírása: „Az egyetértők útja biztos.” (Tutum iter unanimis)
Mi közöm hozzá? – mondjuk ösztönösen. Nem az én dolgom, nem az én ügyem. De ne felejtsük el: a mi dolgunk, a mi ügyünk – és a mi-ben ott vagyok én magam is, a magam felelősségével. Át kell küzdeni magunkat sokféle pusztító áradáson. Át kell jutnunk a biztonságos túlsó partra. Csak együtt lehetséges.
Egyedül nem fog sikerülni. Csak ha elfogadjuk egymást. Ha megbízunk egymásban.
Különbözőségeink ellenére is. Mert mindannyian az életre születtünk.
Jézus szavai erősítenek, bátorítanak. Ha valamit egyetértve kérünk… (Mt 18,19–20) Egyetértés: nem jelenti önmagunk feladását, de igenis jelenti annak felismerését, hogy sok minden közös bennünk. S hogy ugyanazon a földön állunk, és ugyanarra az égre tekintünk, ha távlatokat keresünk.
Ugyanazon a földön állunk, és ugyanarra az égre tekintünk
Jézus még többet is ígér: azt, hogy ahol ketten vagy hárman az ő nevében összegyűlnek, ő ott van közöttük.
Ugyanannak az Úrnak: az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében kereszteltettünk meg. Ugyanazt a Krisztust öltöttük magunkra. „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van. Mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesült a kegyelemben.” (Ef 4,5–7)
Szoktak beszélni magyar átokról: ez a széthúzás. Nem gondolnám, hogy ez magyar sajátosság lenne. Amióta világ a világ, jelen van a gonosznak, a megosztónak, a diabolosznak a hatalma. A féltékenység megjelenik már a paradicsomból való kiűzetés után. Testvérgyilkossággal kezdődik az Édenen kívüli élet: Káin és Ábel elbeszélése őstípusa minden széthúzásnak.
El kellene gondolkoznunk komolyan, miért van az, hogy
a magukat kereszténynek mondó csoportosulások, szerveződések, egyesületek olyan sokszor meghasonlanak, meghasadnak,
és szinte vérre menő harc támad a szétesett csoportokban, hogy melyikük is az igazi? Hiteltelenné válnak, méltatlanná a keresztény megnevezésre.
Vissza kell térnünk a tiszta evangéliumhoz
De ugyanígy nem nyugodhatunk bele a kereszténység széttöredezésébe. Emberi gyarlóságok, bűnök következménye, hogy egymástól elszakadva élünk mi, akik Krisztust valljuk életünk urának. Állandó megújulásra van szükség, vissza kell térnünk a tiszta evangéliumhoz, az igazi testvériséghez. Jézus barátainak mond bennünket, akik hiszünk őbenne, mert tudtunkra adta mindazt, amit az Atyától hallott. (Jn 15,15) Igazi testvéri közösséget kell alkotnunk.
Több szerénységre volna szükségünk. Saját érdekeinket félre kellene tennünk.
Rá kellene döbbennünk végre-valahára, hogy csak az egyetértők útja biztos.
S ha egyetértünk és beengedjük az életünkbe Urunkat, Jézust, akkor ő valóban jelen lesz közöttünk. Legyünk akár maroknyi közösség, akár népesebb csoport, ha számunkra valóban Jézus Krisztus az Úr, akkor bátran vállalhatjuk véleményünkkel a nyilvánosságot, még akkor is, ha az sokak számára kellemetlen, nem kívánatos. Mert a krisztusi szolidaritás egyetemes. Nem ismer csoportérdekeket. Mert mindannyian ugyanarra az életre hívattunk.
