Az evangéliumokban többször találkozunk azzal, hogy Jézust valamiképpen ellenségnek tekintik, olyan helyzetbe akarják hozni, hogy majd hivatkozhassanak rá: úgy tanított, olyasmit mondott, ami szemben áll a hivatalos renddel. Bele akarnak kötni a szavaiba. A vádakat gyűjtik azok, akik számára idegen vagy kellemetlen az új rend, az Isten országának rendje. Jézus gyógyít szombaton is: világosan kimondja, hogy az élet fontosabb minden ember alkotta szabálynál.
A szombat – az Istennek szentelt nyugalom napja a hívő zsidó számára szent és sérthetetlen. Jézus tanítványai pedig, amikor megéheztek, nem törődve a szombat előírásaival, kalászokat téptek, mert éhesek voltak. A szombat van az emberért, nem pedig fordítva.
Az előírásoknak az életet kell szolgálniuk, nem lehetnek öncélúak.
„Az Emberfia ura a szombatnak!” – mondja Jézus. (Mk 2,27–28)
Mester, tudjuk, hogy igazat beszélsz! – próbálják furcsa módon behálózni Jézust. Valami gúnyt érzek ezekben a szavakban. S akkor előjönnek a kérdéssel, ami tulajdonképpen csapda. (Mt 22,15–21) Szeretnék, ha Jézust valamiképpen szaván foghatnák. Mondd, szabad-e adót fizetni a császárnak?
Az elnyomók oldalán áll (a szerző fotói)
Olyanok kérdik ezt, akik idegen uralom alatt élnek. Zsidók, római fennhatóság alatt. Jézus vagy igennel fog válaszolni, vagy nemmel.
Ha azt mondja, igen, akkor az elnyomók oldalán van.
Egyetért az idegen hatalommal. Azt is mondhatnánk, hogy hazaáruló. Ha pedig azt mondja, hogy nem, akkor pedig szembefordul a fennálló renddel. Lázadó. Elítélendő. Büntetést érdemel.
Amit Jézus válaszol, arra senki nem számít. Hozzátok ide, mutassátok meg nekem a pénzt, amivel az adót fizetni kell! Odaviszik neki. A pénzen a császár képe van. Jézus jól tudja, kinek a képe. De mégis visszakérdez: kinek a képe ez? Miféle kép ez? A válasz: a császáré.
Ne csinálj faragott képet!
A csapda visszájára fordult. Pontosabban: Jézus maga szembesíti az őt kérdezőket önmagukkal. Ti, akik olyan kínosan ügyeltek a törvény betűjére, minden részletére, ti idehoztok nekem egy olyan pénzt, amelyen a császárnak az ábrázolása van. A mózesi törvény szigorúan tiltja az élőlények, az emberek képi ábrázolását. Ne csinálj faragott képet! – olvassuk a törvényben. (2Móz 20,4)
A szó szoros értelmében
szembesíti Jézus a saját képmutatásukkal azokat, akik szeretnék őt csapdába ejteni.
A válasza tulajdonképpen nem válasz a föltett kérdésre: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené. Jézus nem tesz mást, mint szégyenbe hozza őket saját maguk előtt. Ti kérdeztek engem? Ti, képmutatók?
Szembesít
Ha nem figyelünk erre a háttérre, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Jézus számára két külön világ létezik: az Isten világa és ennek az emberi világnak a rendje. Jézus másutt világosan beszél arról, hogy az Isten országa már közöttünk van. Ebben a világban. (Lk 17,21)
Ezt tudomásul kellene vennünk mindannyiunknak. Mindennapi életünk alakításában ott kell, hogy legyen ennek a tudata.
Nem élhetünk hasadt lelkűen. Nincs külön az Isten országa, és külön az e világi hatalmak országa.
A kettőnek elválaszthatatlanul köze van egymáshoz. S különösen nagy azoknak a felelőssége, akik az e világi hatalmat gyakorolják. Mondjuk ki bátran: a politikusok felelőssége jóval túlmutat a hétköznapjaink berendezkedésén.
Távlatos politikára van szükség, amely tudatában van annak, hogy az ember élete nem szorítható az itt és most korlátai közé. „E szűk határu lét-e mindenem?” – kérdezi Ádám Az ember tragédiájában. Ebben a világban, itt és most kell úgy élnem, hogy távlatok nyíljanak számomra. Mert ahogyan Jézus fogalmaz: Az élet több az eledelnél és a test több a ruhánál. (Lk 12,23)
Távlatos politikára van szükség
Ferenc pápa írja Az evangélium öröme kezdetű buzdításában: „Kérem Istent, hogy gyarapítsa azon politikusok számát, akik képesek a hiteles párbeszédre, amely hatékonyan szól arról, miként lehet gyökerében orvosolni világunk bajait, és nem csak a látszat szintjén! (…) Kérem az Urat, ajándékozzon nekünk több olyan politikust, akik valóban a szívükön viselik a társadalmat, a népet, a szegények életét! Elengedhetetlenül fontos, hogy
a kormányzati pozícióban lévők és a pénzügyi hatalmasságok emeljék fel tekintetüket és tágítsák ki távlataikat;
gondoskodjanak arról, hogy minden polgár találjon méltó munkát, oktatást és egészségügyi ellátást. És miért ne fordulhatnánk Istenhez, hogy terveket sugalljon nekik?” (205.)
Nem kivenni akar ebből a világból
Amikor Jézus az Isten országáról beszél, nem kivenni akarja az embereket ebből a világból, hanem azt akarja, hogy jelen legyenek, jelen legyünk, mint só, amely ízt ad, mint kovász, amely átalakít.
A szent életű Márton Áron püspök pedig figyelmeztet: „A keresztény ember két világ polgára.
Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie.
Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát.” (Márton Áron: Az Egyház és a nevelés)
Ne gondoljuk tehát, hogy két külön világ létezik: az e világi hatalmak világa és az Isten világa. A kettő szorosan összetartozik. És tegyünk meg mindent, hogy ez a világ emberibb legyen. Azáltal lesz emberibb, hogy engedjük érvényesülni mindennapjainkban az Isten országának rendjét.
