Jézust elfogadni nem könnyű.

Nem ígér senkinek világi hatalmat. Nem ígér gazdagságot, jólétet.

Valami mást ígér, ami után titokban tulajdonképpen minden ember vágyakozik. Békességet, az ő békéjét. (Jn 14,27) Nem úgy, ahogyan a világ tesz kísérletet a béketeremtésre.

Mai világunk nem ígér békét (a szerző képei)

 

Elgondolkodom: vajon a mi mai világunk ígér-e valamilyen békét? Nem nagyon látom, hogy békét ígérne. Jézus azt kéri tőlünk, legyünk éberek, és bátorít, hogy ne nyugtalankodjék a szívünk. Jézus világa egészen más világ. Jézus követésre hívja a tanítványait, és akik megtapasztalták, hogy jó vele lenni, azokat küldi az egész világra, hogy tanítsák meg az embereket mindarra, amit tőle hallottak.

Vajon akarja-e ez a világ Jézus tanítását? Pontosabban: akarja-e vállalni ez a világ azt az életstílust, amelyet Jézus élt meg közöttünk?

Az a Jézus, akit nemcsak ujjongva fogadtak, hanem akit meggyaláztak, kigúnyoltak, leköpdöstek, keresztre feszítettek.

Jézus azt kívánja azoktól, akik utána akarnak menni, hogy vegyék föl a keresztet mindennap és úgy kövessék őt.

A kereszténység sokak számára kultúra csupán. Ez sem kevés: átjárja – pontosabban átjárta – ez a kultúra az emberek mindennapjait. Meghatározott egy szokásrendszert, az ünnepekkel ritmust adott az évnek, és sok művészt indított arra, hogy ami a Szentírásban le van írva, a maga eszközeivel megjelenítse, továbbadja, közvetítse. Mert érték.

Ez a kultúra átjárja az emberek mindennapjait

 

A legnagyobb művészet azonban ennél sokkal több. Jézusivá kell válnunk nekünk magunknak. Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regénye arról szól, hogy egy törökök által megszáll görög falu hétévente Jézus szenvedéstörténetét, a passiót jeleníti meg. Maguk közül választják ki a szereplőket. A hegyi pásztor, Manoliosz kapja Jézus szerepét. Amikor keresik őt, és kérdezik mindenfelé, hol van, valaki ezt válaszolja: Fönn a hegyen. Magára faragja Krisztus képét.

Ez az igazi feladat,

ez az igazi kihívás. Magunkra faragni Krisztus képét.

Jézus nagyon jól ismeri az emberek gondolkodását. Amikor keresik és megtalálják, világosan megmondja: „Kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.” (Jn 6,26–27)

A kenyérszaporítás élménye sokak számára azt jelentette, hogy Jézus az, aki vezér lehet, ingyen kenyeret ad nekünk. Őt kell tehát királlyá megtenni. Ezek az emberek nem sejtik, amit Jézus világosan kimond Pilátus előtt: „Az én országom nem ebből a világból való.” (Jn 18,36)

A jelek nagyon fontosak az ember életében. Kifejeznek valami mögöttes, mélyebb tartalmat. A jelek mindig túlmutatnak önmagukon. Felhívják valamire a figyelmet. És az emberek a maguk módján – ki így, ki úgy – értelmezik a jeleket.

A jelek túlmutatnak önmagukon

 

Vannak olyan események, amelyek ugyancsak jel értékűek. Ilyen az egész világot megmozgató sportesemény, az olimpia. Egybegyűjti a világról a legkülönbözőbb népeket, sportolókat, akik összemérik erejüket, s akiknek a sikerére büszke a hazájuk. Akik valamiben elsők, fölállnak a dobogó legfelső fokára. Ünnepélyesen felhúzzák nemzetük zászlaját, miközben az egész világ hallhatja nemzeti himnuszukat. Érdekes

egység formálódik a különbözőségben. Nem oldódnak föl a sokaságban, hanem jogos büszkeséggel képviselik hazájukat, a többiekétől eltérő kultúrájukat.

Ami azonban fontosabb mindennél: az egybefonódó öt karika, az olimpia jelképe világméretű testvériséget jelent.

El kell gondolkodnunk azon is, vajon az egyesítő szándék mozgatja-e a mindig más házigazdákat, vagy esetleg valami furcsa – sokak számára idegen – ideológia megjelenítése a céljuk. Ebben az egész földkerekséget megmozgató sporteseményben semmiképpen sem lehet cél, hogy a másikat megalázzák. A győzelem itt nem egymással szembenálló felek háborúskodásának a végét jelenti, hanem közös erőfeszítésnek az eredménye, amire – ha valóban tiszta volt a küzdelem –

nem vesztesként tekint a legyőzött, hanem küzdőtársként.

Nem mehetünk el szó nélkül az olyan jelenségek mellett, amelyek bármilyen szempontból bántók, sértők lehetnek a különböző kultúrájú emberek számára. Nem egyszerűen jó ízlésről van szó: annál többről. Egymás megbecsüléséről. Egy élvezetközpontú világban, amelyben a csak magával törődő és önmaga fölött rendelkező ember az eszmény, nagyon könnyű aránytévesztővé válni.

Az ünnephez hozzátartoznak a jelek. Természetes, hogy a vendégfogadó saját magát szeretné megmutatni, amikor ünnepélyesen megnyitják ezt a nagy találkozót. De nem lehet elfogadni, hogy akár politikai propaganda, akár valamilyen divatos ideológia határozza meg az ünnep nyitányát, amelynek sok különböző hagyományú embercsoportot kell békés családdá formálnia.

Jézus utolsó vacsorája tanítványaival  - sokan Leonardo da Vinci képének paródiáját látták a párizsi olimpia megnyitóján

 

Alapértékeket nem lehet megkérdőjelezni. A nemzetközi, egész világot átfogó rendezvényen különösképpen nem. Ami sok százmillió ember számára szent – mint például Jézus utolsó vacsorája tanítványaival –, tiszteletet érdemel, nem pedig paródiát. S ha mégis megtörténik, erre nem az a helyes válasz, hogy sértődötten fölháborodunk (egyébként ez is jogos, és nem hagyhatjuk szó nélkül), hanem az, hogy

sokkal határozottabban képviseljük és megéljük azokat az értékeket, amelyek ország-világ előtt esetleg gúny tárgyává lettek.

Nem attól leszek igazi keresztény, hogy megsértődöm és kivonulok, hanem attól, hogy bátran képviselem és megélem Krisztus tanítását. Annak a Krisztusnak a tanítását, akit meggyaláztak, kigúnyoltak, leköpdöstek, megfeszítettek. A keresztút nem diadalmenet. De mégis ez vezet az igazi életre.

... ami művészi értékeinket sérti

 

Jézus nem ígérte az őt követőinek, hogy nem fogják gyalázni őket. Sőt! Ezt mondta: „Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot.” (Mt 10,18) Tisztában kell lennünk azzal, hogy új pogányság vesz körül bennünket. Minden kimondott gyalázó vagy gúnyos szó,

minden próbálkozás, amely az Isten teremtette rend ellen van, vagy akár művészi értékeinket sérti, Jézus felé kell hogy fordítson bennünket.

Kell, hogy éljen bennünk a hit, a bizonyosság: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” (Jn 6,35)

Ne alakuljunk ehhez a világhoz. Minden erőnkkel legyünk azon, hogy magunkra faragjuk Krisztus képét.