Az evangélista, aki beszámol Jézus életéről, pontosan megjelöli a helyet és az időt. Ki volt az uralkodó, kihez szól az Úr üzenete, ki volt János, aki bejárta a Jordán egész vidékét, és hirdette az embereknek, hogy föl kell hagyniuk a bűnös élettel. (Lk 3,1–6) Ezt írja: Szorgalmasan mindennek utána jártam. (Lk 1,3)
Amiről hírt ad, az nem hol volt, hol nem volt kezdetű mese, hanem történet, konkrét helyen és időben, konkrét személyekkel.
János apostol pedig így kezdi az első levelét: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. (Jn 1,1)
Divat volt egy időben kétségbe vonni, hogy Jézus valóban élt-e. A történészek számára bizonyított tény, hogy létezett egy Jézus nevű személy, és az is szinte mindenki számára elfogadható, hogy Jézus a történelemnek legnagyobb hatású alakja. A történeti Jézus a hívő keresztény számára Krisztus, a Megváltó, akiben beteljesednek az ószövetségi ígéretek. Jézus nem egy a sok vándorpróféta közül, hanem az Üdvözítő, akiben Isten jósága és emberszeretete kézzelfogható valósággá vált. Aki tanítványokat gyűjtött maga köré, aki tanított és gyógyított. Aki körül megváltozott a világ.
A történeti Jézus a hívő keresztény számára Krisztus, a Megváltó (a szerző fotói)
A Názáreti Jézus, akinek születését évről évre megünnepli a keresztény világ, több mint egy történelmi hős. Az evangélisták – ahogyan
az élő hagyomány sem hagyta, hogy feledésbe menjenek Jézus tettei – leírták, megírták a történetet.
S a Jézusról való élő híradás közösségeket formált. Életüket adták azért a meggyőződésükért, hogy a keresztre feszített, meghalt és eltemetett Jézus sírját üresen találták, és hogy többször találkoztak vele, az Élővel, aki legyőzte a halált.
Életüket adták a meggyőződésükért, hogy Jézus sírját üresen találták – a Szent Sír-templom Jeruzsálemben
A keresztények készülnek az ünnepre. Adventnek nevezzük a karácsonyt megelőző heteket. Az Úrjövet ideje ez: adveniat – jöjjön el! Várakozunk, készülünk az ünnepre. Minden igazi ünnep találkozás, valamiképpen jelenvalóvá tétele annak az eseménynek, amire visszaemlékezünk. Jézus, a Megváltó megszületett.
Emberként szól hozzánk az Isten.
Lukács evangélista Jézus születésének elbeszélése előtt az előhírnökre, Jánosra irányítja a figyelmünket. Arra a Jánosra, aki határozottan képviseli az igazságot. Arra, aki felszólítja az embereket, előkészítve az utat Jézus számára, hogy térjenek meg.
Izajás prófétát idézi az evangélista: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” (Vö. Iz 40,3–4)
A pusztába kiáltó
Minden találkozásra fel kell készülni. Vendéget fogadni rendetlenségben nem lehet.
Mire várunk? – szoktuk kérdezni. Másra várunk? Fölismerjük-e, hogy nekünk itt és most, konkrét helyen és időben cselekednünk kell? A történelemben Jézus eljövetele megvalósult.
Az Isten rajta keresztül világosan beleszólt az emberiség életébe.
Ott, akkor – ahogyan az evangélisták megírták. Jézus pedig azoknak, akik követni akarják őt, hogy életük legyen, feladatot adott. „Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét minden nap!” – mondja. (Lk 9,23)
Ahol Jézus belépett a történelembe – a betlehemi Születés Temploma
Emberibb életre vágyódik mindenki. Amit magunk körül látunk, az semmiképpen sem mondható megnyugtatónak. Háborúskodások, gyilkosságok, az élet semmibevétele, az ember méltóságának meggyalázása: ebben élünk, ez vesz körül bennünket.
A mindennapi életünk messze van attól a világtól, amit Jézus meghirdetett,
amikor az Isten országáról beszélt. Kincseket akarunk gyűjteni a földön, s közben elveszítjük az érzéket a valóban lényeges dolgok iránt. Nincs határozott iránya az életünknek, pedig mindannyian jövő, emberibb jövő után sóvárgunk. Adventben él az egész világ, csak éppen nem mindegy, hogy mire vár.
Félelemben élünk. Göröngyös az út, amelyen járunk. Szakadékok, meredélyek riasztanak. Félünk, hogy kiszabadította az emberiség a szellemet a palackból, és nincs, aki visszaparancsolná. Divatos dolog beszélni a mesterséges intelligenciáról, amely valóban embertelenné tudja tenni az életet.
Adventben él az egész világ, csak éppen nem mindegy, hogy mire vár
Az ember nemcsak értő lény, érző is. Érzéseink vannak. Szükségünk van a szív melegére, a szív nyitottságára, szükségünk van a szeretetre, szükségünk van annak megtapasztalására, hogy számítanak ránk, hogy nem magunkba zárva kell leélnünk az életet, várva, hogy mikor következik be az értelmetlen halál.
Karácsonyra készülve rendet kell tenni magunkban. El kell rendeznünk egyenetlenségeinket, meg kell szabadulnunk félelmeinktől.
A várakozás ideje nem lehet a tétlenségé.
Nem várhatjuk, hogy csak úgy magától megváltozik körülöttünk a világ. Szokták kérdezni: Mikor, ha nem most? Ki, ha nem én? Az én életemért én magam vagyok felelős. A másik ember életét megváltoztatni nem tudom. De ahhoz nagyon is hozzá tudok járulni, hogy ő is változzon.
Ismerjük a fertőző betegségeket: egyik emberről megy át a másikra, mígnem fertőzött lesz az egész környezet, a bennünket körülvevő világ. Miért ne lehetne ez fordítva is? Miért ne tudna terjedni a becsületesség, a tisztesség, az egyenes tekintet, a segítőkészség?
Ha sugárzik belőlünk, hogy boldoggá tesz, ha egyenetlenségeink kisimulnak, ha a veszélyes szakadékok feltöltődnek, akkor remélhetjük, hogy mások is fontosnak tartják, hogy rendbe tegyék az életüket. Hogy átalakítsák az értékrendjüket. Hogy
beengedjék életük sötétségébe az igazi világosságot.
A világosság a sötétségben világít, mondja az evangélista, János. Vannak, akik nem fogadják be. De akik befogadják, azok számára kitárul az élet. Megtapasztalják, hogy valóban Isten gyermekei. (Vö. Jn 1,4–8)
