Akire emberek vannak bízva, gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy úgy érzi: nincs tovább. Elfogyott… Elfogyott az erő, nincs mit tenni, céltalannak érzi az életet. Gyöngeségünket, tehetetlenségünket tapasztaljuk. Bárhogy is erőlködünk, nem megy… Sorozatos kudarcokat élünk meg. Hiába gondoltuk, hogy rajtunk nem fog ki semmi, mégis egyik pillanatról a másikra tehetetlenné válunk.
A Jézus körül lévő tömeg elfáradt. A tanítványok érzik a felelősséget, hogy az emberekkel törődni kellene. Ki tudja, mennyi ideje, talán egész nap hallgatták a Mestert. Itták a szavait. Csodálkoztak tanításán. De az ember hús-vér teremtmény, megéhezik, elfárad. A tanítványok jelzik Jézusnak, hogy el kellene bocsátani a tömeget, hadd menjenek az emberek, és vegyenek élelmet maguknak.
Jézus kijelentése alighanem meghökkentette őket: Ti adjatok nekik enni!
(Jn 6,1–15)
Miből? Hogyan? Nekünk sincs semmink. De van itt egy fiú, öt árpakenyérrel, két hallal, de mi az ennyinek? Emberi módon gondolkodva teljesen igazuk van. A több ezer ember és az öt árpakenyér meg a két hal valahogyan nagyon távol van egymástól. Mi az ennyinek?
Valami hiányzik, ami erősíteni tudná őket (a szerző felvételei)
A válsághelyzet jelen van az életünkben. Amiről az evangélista beszél, mindennapos tapasztalás. Nem az, hogy Jézus tanít, hanem az, hogy az emberek kimerülnek, éheznek – manapság szinte divatos arról beszélni, hogy kiégnek. Valami hiányzik, valami, ami erősíteni tudná őket.
Ady így ír:
„Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.”
Tele vagyunk csalódással. Dalszöveg bukkan föl bennem:
Hol vannak a katonák,
Kik harcoltak sok éven át.
Hol vannak a katonák?
Elmúltak régen.
Hol vannak a katonák?
Sírjuk felett száz virág.
Mondjátok mért van így,
Mondjátok mért van így?
Hova tűnt sok sírkereszt,
Még a szél is sírni kezd.
Hova tűnt sok sírkereszt?
Elkorhadt régen.
Hova tűnt sok sírkereszt,
Szívünk meg nem érti ezt.
Mondjátok mért van így,
Mondjátok mért van így?
Nem olyan a világ, amilyennek megálmodjuk. Annyi minden hiányzik. Annyi megoldatlan probléma van körülöttünk, hogy reménytelennek látunk mindent. Szeretnénk értelmesen, emberi módon élni, de épp a legszükségesebb táplálék hiányzik sokaknak.
Jézus felszólítása minket is megérint: Ti adjatok nekik enni!
Mi, akik magunk is tehetetlenek vagyunk? Mi, akiknek üres a zsebünk, üres a kezünk? Miből? Hogyan?
Látszólag semmiség, de odaadhatjuk
Észre kellene vennünk a lehetőségeinket. Mert vannak. Nem fogjuk tudni megváltoztatni a világot, nem fogjuk tudni mi magunk megállítani a háborúkat, nem fogjuk tudni meggyőzni a világ hatalmasait. De mégis van öt árpakenyerünk és két halunk.
Látszólag semmiség, amit birtokolunk. De ezt a látszólag semmi tulajdonunkat átadhatjuk.
Megváltozik körülöttünk a világ, ha odafigyelünk egymásra. Nem azzal foglalkozunk, hogy tőlünk távol hogyan gyilkolják egymást értelmetlenül az emberek, hanem azzal, hogy a mi környezetünkben törődünk-e egymással.
Szent Benedek mondja a Regulában, hogy „a jó szó jobb a legjobb adománynál”. Tudunk-e jó szót szólni? Vajon törvényszerű, hogy ma, amikor egyre könnyebben elérjük még a legtávolabb élő embert is, hagyjuk, hogy elmagányosodjanak a rokonaink, az ismerőseink, a szomszédaink? Jó szóra éheznek az emberek. Kimeríti őket ennek a világnak zűrzavara, információhalmaza, amelyben eligazodni már-már lehetetlen.
Fáj a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség
Nem Jézus tanítását hallgatva fáradnak most el az emberek. Egyszerűen fáj nekik a kiszolgáltatottság érzése. Fáj a tehetetlenség. Megosztó, diabolikus hatalmakkal állunk szembe. Egyre durvul a világ, gyalázatosan elembertelenedik a közbeszéd, bárki bárkiről bármit állíthat, híresztelhet következmények nélkül. Kiábrándulnak az emberek a közügyekből, a politikából. Nem érzik, hogy akik hatalommal rendelkeznek, a hatalmat valóban a sokféle éhség csillapítására használnák.
Hol vagyunk mi, akik Jézus tanítványainak tartjuk magunkat? Meghalljuk-e,
tudomásul vesszük-e, hogy feladatunk van ebben a világban? Ti adjatok nekik enni!
Érdemes alaposan végiggondolni a kenyérszaporítás elbeszélését. Az apostolok végül is tudomásul veszik, hogy a feladat elől elmenekülni nem lehet. Annak a bizonyos fiúnak a tarisznyájából az öt árpakenyeret és a két halat Jézushoz viszik. S az ő áldásával osztják szét az emberek között.
Nem elegendő a mi erőfeszítésünk
Bármennyire tehetetlennek érezzük is magunkat, valamire mindannyian képesek vagyunk. De ahhoz, hogy az emberek valóban emberhez méltó táplálékhoz jussanak, nem elegendő a mi erőfeszítésünk.
Ne gondoljuk, hogy Jézus áldása nélkül majd mi magunk megoldjuk a problémákat.
Ő az, aki ura életnek és halálnak. Ő az, aki által mindenek lettek. Ismerjük fel, mit kell tennünk. Vegyük észre, hogy valami csekély lehetőségünk – öt árpakenyerünk, két halunk – nekünk is van. Kérjük az ő áldását. És bátran cselekedjünk. Ha van bátorságunk hittel odafordulni őhozzá, remélhetjük, hogy ő velünk lesz a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is.
