Hiányzik az öröm a világunkból. Nem tudunk fenntartás nélkül, felszabadultan örülni, mert sok minden megfogyatkozott. Hiánylény az ember, mondják a filozófusok. Kiürült a világ:
üresen csengenek a szavak, üresek az otthonok,
elfogy a levegőnk… Pedig az élet él és élni akar. Jézus ott van egy új életközösség kezdeténél. Együtt örül a fiatalokkal, együtt a násznéppel: jelen van az emberek között szívvel-lélekkel, egész valóságával. (Jn 2,1–11)
Egy új életközösség kezdete (a szerző fotói)
Furcsa helyzetnek vagyunk tanúi. A felszabadult együttlétnek, a közös ünneplésnek kellékei vannak. Hozzátartozik a bor is, amely a zsoltáros szavai szerint „megvidámítja az ember szívét”. Nincs boruk! – hangzik a tömör, kemény kijelentés. Érdekes, hogy éppen
Jézus anyja, Mária az, aki fölfigyel erre. A többiek még nem sejtenek semmit,
zajlik az ünneplés a maga rendje szerint.
Amikor a helyzet valóban kritikussá válik, olyannyira, hogy a vendéglátók megszégyenülnének, akkor lép elő Jézus. A Názáreti, az ács fia, aki feltűnés nélkül jelen van a vendégseregben.
Eljött az ő órája. Eljött az óra, amikor az ismeretlenségből a nyilvánosság elé lép.
Mária bátorítja a szolgákat, rámutatva fiára, Jézusra: Amit mond, tegyétek meg! Senki nem tudja, nem sejti, mi fog történni. Jézus szól a szolgáknak: Töltsétek meg a korsókat vízzel!
Elképzelem ezeket az embereket, akik alighanem fáradságot nem kímélve tették eddig a dolgukat, hogy minden rendben menjen, minden a maga helyén legyen, úgy, ahogy annak lennie kell egy ilyen nagyon fontos eseményen. Mert arról van szó, hogy két ember, egy fiatal pár megkezdi közös életét. S ez nem csupán az ő ügyük, a nyilvánosság előtt, az ősi szokásoknak megfelelően történik az ünnepi esemény.
Az ősi szokásoknak megfelelő ünnep
Jézus, aki most itt van, az emberek előtt még ismeretlen. Egy a sok felnőtt közül. Harmincéves. Nem sokan ismerik a rokonokon kívül. Ott van a násznép között. Osztozik az emberek örömében. S amikor eljön az órája, előlép, a szolgáknak azt mondja, töltsétek meg a korsókat vízzel! És a szolgák Mária biztatására vonakodás nélkül teszik, amit Jézus mond.
Mi is történt tulajdonképpen? Ott, ahol Jézus jelen van, megváltozik a világ.
Ha megtesszük fenntartás nélkül, amit mond, az ürességünk megszűnik. Átlényegül az életünk.
A szolgák tették, amire képesek voltak. Vizet töltöttek a korsókba. Jézus pedig szól: merítsetek belőle, és vigyetek a násznagynak!
És a szolgák engedelmeskednek. A násznagy pedig méltatlankodva csodálkozik, szemrehányást tesz a vőlegénynek:
Miért nem előbb hozták ezt a jó bort?
Ahol Jézus jelen van, ott megváltozik az élet. Világunkban, ahol annyi minden megfogyatkozott, ahol szinte mindenütt ürességet tapasztalunk, vágyva vágyunk az örömre. De magunktól képtelenek vagyunk arra, hogy átalakítsuk a világot. Pedig átalakulásra sóvárog minden és mindenki.
Vajon van-e helye Jézusnak a mi világunkban?
Vajon meghívjuk-e őt, hogy legyen velünk örömben-bánatban?
Vagy megcsontosodott önzésünkkel kijelentjük, nincs szükség rá, elég vagyok én önmagamnak. Nem kell nekem segítség, megoldom én magam az életem problémáit. Menekülök, máshova megyek, új országot keresek, ahol jobb az élet… De nem szabad elfelejtenünk, hogy önmagunktól nem tudunk megszabadulni. A magunk ürességét, fogyatékosságait, hiányosságait magunkkal cipeljük, bárhová is megyünk.
Sokszor vallásosságunk is kiürül. Hagyományokhoz ragaszkodunk, előírásokat teljesítünk,
úgy teszünk mindent, ahogyan az előttünk járóktól láttuk. Egy menyegzős lakomának is megvannak a maga szabályai, előírásai, megvan a rituáléja. S ez rendjén is volna, de önmagában nem elég. Két ember szeretete kell, hogy jelen legyen, amit körülvesz a nagy család, a szélesebb közösség az ilyen esemény szokásainak megfelelően. Vallási életünknek is megvannak a hagyományos gyakorlatai, külsőségei. De ez önmagában még kevés. Kell, hogy élő, személyes kapcsolatunk legyen az Istennel, aki Jézus Krisztusban az élet teljességét akarja ajándékozni nekünk.
Töltsük meg a korsókat
Jézus nem erőlteti rá magát senkire. A kánai menyegzőn ott van a meghívottak között. Legyen bátorságunk, hogy meghívjuk, legyen velünk. És amikor azt mondja, hogy töltsük meg a korsókat vízzel, bármennyire is furcsán hangzik ez az egyszerű kérés, higgyük el, hogy
Jézus semmi rendkívülit nem kíván tőlünk. Csak annyit, amire képesek vagyunk.
De azt nekünk kell megtennünk.
Ha beengedjük Jézust az életünkbe és megtesszük, amit ő kér tőlünk, megtörténik a mi életünkben is a csoda. És átlényegül a világ.
Nyitókép: Duccio di Buoninsegna: A kánai menyegző
