Vajon nem János-e a Krisztus? – kérdezik az emberek. (Lk 3,15) Azok töprengenek így, akik várakoznak, mert valami nagyon hiányzik az életükből. A hiányt tapasztalták akkor, és ma is sokan érzik úgy, hogy nincs, ami betölthetné az életüket. Üresnek, értelmetlennek, kilátástalannak, fagyosnak éreznek mindent. S
ha valahol feltűnik valaki, akkor töprengeni kezdenek: vajon nem ő-e az, akire vártunk.
Váci Mihály sorai jutnak eszembe (Valami nincs sehol):
…így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
A nép akkor, János idejében feszülten várakozott. S ez a várakozás ma is, állandóan jelen van az életünkben. Föl kellene ismernünk, hogy már megjelent, Krisztus velünk van, értünk adta az életét.
Föl kellene ismernünk, hogy nyomorúságunkból, halálra szántságunkból meg vagyunk váltva.
János, akinél a Jordánban bemerítkeztek az emberek, világosan beszél: Nem én vagyok a Krisztus. Utánam jön, aki hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruszíját megoldjam. (Lk 3,16)
A karácsonyi ünnepek elmúltak, az ünneppel együtt járó izgalom is már a múlté. A ki tudja, mire való ajándékokat visszacserélik, ha éppen nem tetszik. A maradék sütemények is lassan elfogynak. S az élet megy tovább, hordozzuk magunkkal a régi feszültségeket, elégedetlenségeket, velünk élő hiányainkat. Mert ebből a világból nagyon hiányzik valami. Ami van, az nagyon távol áll attól, amit békének vagy emberségnek mondhatnánk.
A karácsonyi ünnepek elmúltak... (a szerző fotói)
Folytatjuk kisstílű közelharcainkat családban, közösségekben, munkatársaink között. Kielégületlenül próbáljuk fölélni mindazt, ami fölélhető: bekebelezni, bezsebelni, amit csak lehet.
A pillanatnak élünk, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Vagy nemritkán reménytelenül úgy érezzük, nem is lesz holnap. Ezért nem is vállalunk semmit,
nem merünk elköteleződni, a fiatalok félnek kimondani egymásnak, hogy holtomiglan-holtodiglan. A gyermek teher lesz, nem a jövő reménysége, hanem akadály abban, hogy most érvényesüljünk, hogy most kedvünkre éljük világunkat.
Ugyanakkor nem győzünk keseregni, milyen rossz az életünk. Közben sokszor azt sem tudjuk, kik vagyunk. Hiányoznak az igazodási pontok az életünkből. Sodródunk, úszunk az árral, pillanatnyi érdekekért és élvezetekért képesek vagyunk feladni önmagunkat. Mert a közhangulat kiábrándultságot áraszt. „Valami nincs sehol.”
A gyermek akadály lesz abban, hogy érvényesüljünk
Ami pedig van, az minden, csak nem emberi. A politika, akár világméretű vagy szűkebb pátriánkról szó, sokakat kiábrándít. Messiás-várók lettek sokan, és úgy tűnik, hogy
a világ hamis messiások játszóterévé válik.
A háborúk pedig folytatódnak, emberéletek pusztulnak, s a ránk bízott teremtett világ is vérzik. Sokan otthontalanná válnak, és a világ nagy része nyomorban él, miközben egy maroknyi kisebbség birtokában van a földgolyó kincseinek nagy része.
Pedig amit karácsonykor ünnepeltünk, az valóság. Velünk élő valóság. Megjelent az emberek között. A názáreti Jézusban, aki – mint a többi ember –
kiment Jánoshoz a Jordánhoz, bemerítkezett, közösséget vállalva mindannyiunkkal.
Az evangélista elbeszélése szűkszavú. Megnyílt az ég, a Lélek leszállt galamb képében. Szózat hallatszott: Ez az én szeretett Fiam! Őt hallgassátok! (Lk 3,21–22)
Az első keresztények élő hitét fogalmazzák meg ezek a sorok. Jézus a Krisztus. A názáreti Jézus az Üdvözítő. Őt hallgassátok!
Ahol egykor megnyílt az ég
Jézus követésre szólította fel a meghívott tanítványokat, s
a békesség üzenetével küldte őket az emberek közé.
A sántákat, bénákat, vakokat, leprásokat meggyógyította: Jézus kortársai a megígért messiási ország jeleit tapasztalhatták.
Az a Jézus, akire rámutatott János, a keresztelő, elhozta közénk az Isten országát. Azt az országot, amely nem politikai szervezet, hanem testvéri közösség. Mindenki meghívást kapott és kap ennek az országnak ünnepi lakomájára. De vajon meghalljuk-e?
Az ünnepek azért vannak, hogy kiemeljenek bennünket a hétköznapokból. Azért vannak, hogy
elcsendesedjünk, magunkba nézzünk, és szemébe nézzünk a másik embernek, aki ugyanarra az életre van meghíva,
mint mi. Az ünnepeknek fényt kell hozniuk a sötétségünkbe. Az ünnepek azért vannak, hogy örülni tudjunk az ajándéknak: a másik embernek, az életnek, a teremtett világ csodájának.
Ha valóban keresztények vagyunk, nem lehet úrrá rajtunk a „valami nincs sehol” reménytelensége. Mert az élet megjelent. Ahogy János apostol mondja: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1,2)
Mire várunk hát? Ne a világ hatalmasaitól, ne a politikusoktól várjuk az üdvösséget. Életünket nem az általuk hozott – nemritkán barkácsolt – törvények fogják megváltoztatni, hanem az a Názáreti Jézus, aki fölötte áll mindennek, akiről János úgy beszél, hogy hatalmasabb nála, és saruszíját megoldani sem méltó.
Nagy-nagy tüzet...
Mire várunk? A mában kell élnünk. Itt és most, ebben a sokszor embertelen, fagyos világban kell cselekednünk.
József Attila írja (Tél):
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
