Beteget visznek Jézushoz. Egy embert, aki nem hall és beszélni sem tud. (Mk 7,31–37) Egy embert, aki a környezetével nagyon nehezen tudja megértetni magát. Olyan embert, akit a betegsége magába zár, elszigeteli a többi embertől.

Jézus gyógyít. Megoldódik a beteg nyelve, megnyílnak a fülei: beszélni tud, hallani képes. Nincs már többé kizárva az emberek közül. Képes arra, hogy meghallja, amit mondanak, és képes arra, hogy kimondja, amit érez, amit óhajt.

Süket és néma világban élünk.

Nem tudjuk befogadni a hozzánk intézett szavakat, és nem vagyunk képesek arra, hogy magunk szóljunk,

véleményt mondjunk. Pedig tudjuk – vagy legalábbis tudnunk kellene –, hogy a kimondott szónak ereje van.

Nem halljuk meg a rászorulók segélykiáltását. Süketek, vakok és némák vagyunk, pedig égbe kiáltó igazságtalanságokkal találkozunk mindennap. Vagy ha esetleg eljut is hozzánk a segítségért kiáltók hangja, úgy teszünk, mintha nem hallanánk. Nem az én ügyem, nem az én dolgom, nem az én felelősségem: megpróbáljuk elhárítani magunktól a rászorulók kérését, ezért vagy bezárkózunk önmagunkba, vagy másokra mutogatunk. Politikai ügyet formálunk mindenből. A politika, a politikusok a felelősek, nekem, nekünk semmi közünk hozzá.

Nem halljuk meg a rászorulók segélykiáltását (a szerző fotói)

 

A gyógyító Jézus azt akarja, hogy az ember emberi módon éljen. Emberek között. Egymásra figyelve. Úgy, hogy meg tudjuk szólítani a másikat. Úgy, hogy meg tudjuk hallani a másik hangját.

Furcsa, elszigetelt világban élünk. Nem vagyunk kivételek mi, keresztények sem.

Igaz, vannak csoportok, amelyekben mindenki ismeri a másikat. Tudnak egymásról. Készek figyelni egymásra. Nem hagyják magára a másikat. Ha kell, Jézus erejével megnyitják a fülüket, megoldják a nyelvüket. Megtanítják egymást arra, hogy lehet szólni egymáshoz. Lehet figyelni egymásra. Mert ugyanarra az életre vagyunk meghíva mindannyian.

Elszigetelt világban élünk

 

Keserű tapasztalás, hogy templomaink nem formálnak közösségeket. Vannak templomaink, amelyek vasárnapról vasárnapra megtelnek, ugyanazok az emberek vannak egymás mellett. Még kezet is fognak egymással, amikor elhangzik a felszólítás:

Engesztelődjetek ki egymással! Kezet fognak, mégis idegenek maradnak.

Akár hosszú éveken át.

De jó volna, ha a közös imádság, a liturgia végeztével nem szélednénk szét a szélrózsa minden irányába. Jó volna, ha mernénk megszólítani egymást. Jó volna, ha vállalni tudnánk egymást. Mert egy hajóban utazunk. Ugyanaz a fő irányunk, amikor együtt vagyunk a templomban. De vajon megmarad-e a jelképes hajó, amelyben hétköznapjaink során is együtt utazunk?

Változásra van szükség. Már Jézus megmondotta ezt, amikor elkezdett tanítani. Változtassátok meg az életeteket! Ne ússzatok együtt az árral!

Süketen és némán sodródunk. Nem jut el a szívünkig a jézusi szó: Effeta, – nyílj meg! Pedig

Jézus a mi némaságunkat is meg akarja oldani, a mi füleinket is meg akarja nyitni.

Nem akarja, hogy magunkba zárva gyötrődjünk életünk gondjaival.

Jézus nem csodadoktor. Nem hirdet nyilvános, tömeges gyógyításokat. Tanítványait és a meggyógyított betegeket is arra kéri, hogy ne beszéljenek arról, ami velük történt. De cselekedetei mégsem maradnak titokban. Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja a hallását, a némáknak a beszédét. Elhírlik róla.

Várják az egyházaktól, hogy gyógyítsanak

 

Vajon mi az, ami rólunk elhírlik? Sokan várják az egyházaktól, hogy intézményesen gyógyítsanak. Még többen várják, hogy törődjenek a társadalom betegségeivel. Megoldásokat várnak feszültségekre, háborúkra. Ugyanakkor

már-már szinte beteges félelemmel próbálják távol tartani a közügyektől.

Jézus követői nem maradhatnak némák, amikor szólni kell. Aki Jézushoz tartozik, kell, hogy meghallja a szegények, elesettek kiáltását. Jézus követői nem vonulhatnak ki a társadalomból. „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte” – olvassuk a Római levélben a figyelmeztetést. (Róm 12,2) Nem lehetünk hasadt lelkűek, akik szépen tudnak ünnepelni a templomban, de a hétköznapok során semmi sem különböztet meg minket a mának élő emberektől.

... jámbornak, vallásosnak mutatjuk magunkat

 

Nem bújhatunk el a felelősség elől, miközben jámbornak, vallásosnak mutatjuk magunkat. Abban a társadalomban, ahol egyre kevesebben merik vállalni a nyilvánosság előtt, hogy Jézushoz tartoznak, különösen is nagy a felelőssége mindenkinek, aki hivatalosan képviseli a keresztény közösséget.

A kereszténység nem megélhetési vállalkozás,

amely valamiféle jólétet biztosítana. Sokkal több annál. A kereszténység nem lehet üzlet, még ha sokan meg is vádolnak ezzel bennünket.

Az intézményeket fenn kell tartani, működtetni kell. Nem azért, hogy egyesek meggazdagodjanak belőlük, hanem azért, hogy szolgálni tudják az embereket, akik mindenféle fizikai-szellemi-lelki betegségben szenvednek. Meg kell tanítani a fiatalokat igaz szót szólni. Ki kell tárni előttük a látóhatárt, hogy meglássák, hol a helyük ebben a világban. Tudatosítani kell, hogy senki nem élhet magának. Mindenkinek küldetése van. Hirdetni kell az Isten országának felszabadító örömhírét, amelyhez hozzátartozik minden ember megbecsülése.

Ne hangoztassunk „keresztény-konzervatív” szólamokat. Igazi tiszta beszédre volna szükség,

ami mögött ott áll a beszélő hiteles életének fedezete. Itt nincs különbség papok, politikusok, úgynevezett közemberek között. Közös a felelősségünk.

Bátran kell kérnünk az Élet Urát, tegye hallóvá mindannyiunk fülét, tegye érthetővé, világossá, hitelessé mindannyiunk beszédét!