Az idő meghatározása mindig jelentős. Húsvét hajnalán, amikor még sötét volt – így ír az evangélista. (Jn 20,1–9) Sötétben. Igaz, hajnal előtt mindenki számít a világosságra, de hogy üres sírt találjon, arra Mária Magdolna biztosan nem számított. Arra sem számíthatott, hogy a sírt lezáró kő nincs a helyén. Márk evangéliumában három asszony szerepel, akik a sírhoz mennek, és útközben tanakodnak, ki fogja elhengeríteni a követ a sírtól. Sötét volt. A kő pedig el volt hengerítve.
Csak az üres sírról tudnak hírt vinni az apostoloknak. Tényt közölnek.
Tény volt a megfeszítés, a kínhalál. Tény volt a sírbatétel. És tény az üres sír.
A feltámadás valósága csak lassan válik bizonyossá a tanítványok számára. Azon a vasárnapon, amikor reggel üresen találják a sírt, este együtt vannak, zárt ajtók mögött. A gyász még nem múlt el, bár az üres sír híre már megérintette őket. Ekkor jelenik meg közöttük Jézus. Nem számítanak rá. Megjelenik és megszólítja őket: Békesség!
Sötét volt... (a szerző fotói)
Az emberben a legnagyobb bizonytalanságot alighanem a halál kikerülhetetlen ténye jelenti. Sorra halnak meg körülöttünk hozzátartozók, rokonok, ismerősök, jó barátok, híres emberek, politikusok, milliárdosok, szegények és gazdagok egyaránt. A halál ténye kikerülhetetlen. Mindig csak a másik ember halálával szembesülünk,
a magunk halálára gondolva összeszorul a torkunk, elsötétül előttünk a világ,
s hatalmas kő nyomaszt bennünket. Vajon mi lesz? Mikor lesz? S ha bekövetkezik, mit fogunk átélni? Lesz-e egyáltalán valami a halál után?
Élet a halál után: többen beszámoltak halálközeli élményekről. Olyan emberek beszámolóit is olvashatjuk, akiket a klinikai halál állapotából hozott vissza az orvostudomány. Különös élményekről számolnak be: fényről, nyugalomról, boldogságról… De ők nem a halálból jöttek vissza, hanem az élet határmezsgyéjéről, ami még innen van azon, ami a halál bekövetkeztében történik. Amiről nincs hiteles beszámoló.
Mindannyian élni szeretnénk. A világirodalom talán leghíresebb töprengése életről-halálról Shakespeare Hamletjének a monológja. Ebből idézek:
„Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.”
Az élet legnagyobb kérdése a halál. Nem vagyunk urai az életnek, és nem tudunk úrrá lenni a halál fölött. Ugyanakkor mindannyian élni szeretnénk.
Az élet jeleit tapasztaljuk
Tudunk örülni az új életnek: szülessen bár egy kiscsikó, vagy egy új unoka a családban – a legkeményebb szívű ember arcán is megjelenik a mosoly vagy akár kicsordulnak az öröm könnyei. Kirügyeznek a fák, virágba borul a domboldal, madarak énekétől hangos a táj: az élet jeleit tapasztaljuk, látjuk, halljuk, érezzük a tavasz illatát. Ezzel szemben ott van a halál sötétsége: hosszan tartó, értelmetlennek tűnő szenvedés, gyógyíthatatlan betegség, természeti csapás, közlekedési baleset, munkahelyi szerencsétlenség: s akkor vége mindennek?
Ismerős a dalszöveg:
„Valaki mondja meg, miért vagyunk itt
Anyám azt mondta, hogy boldog légy
De anyám azt nem mondta, miért nem e földön
Anyám nem mondta, mondd, mond, miért”
(Adamis Anna)
Dörgicsei kereszt
Választ várunk. Hiteles, őszinte választ. Tanúságtételt. Sokan vannak, akik félelmükben bezárulnak, a kábulat látszatvilágába menekülnek a megoldhatatlan, az ésszel felfoghatatlan kérdések elől. Vannak, akik világgá kiáltják fájdalmas gyötrődésüket, mint Babits Mihály:
„Csak az én telem nem múlandó,
csak az én halálom nem halandó…”
A Názáreti Jézus ott, a Galileai-tenger partján tanítványokat gyűjtött maga köré, és eddig még soha nem látott erővel tanított. Új világrendet hirdetett meg.
Olyan világrendet, amely idegen attól, amely az e világi kincsek gyűjtésében látja az élet értelmét.
Olyan világrendet hirdetett meg, amelyben helye van mindenkinek, mert mindenki az Isten teremtménye, ugyanannak az Atyának a gyermeke. És mindenki polgára annak az országnak, amelyik nem ebből a világból való.
Ésszel felfogni nem lehet, hittel elfogadni igen. De
a gondolkodó elme is képes legalább megsejteni, hogy élő csak élőtől származik.
S hogy kell, hogy legyen forrása, teremtője annak, amit úgy hívunk, hogy élet.
Húsvét ennek az Életnek az ünnepe. A halált legyőző életé. Amit elfogadni nem kötelező senkinek, de ha valaki méltó akar lenni arra a névre, hogy ember, kell, hogy tisztelettel álljon meg az Élet titka előtt.
Feltámadott – húsvét az élet ünnepe
A hívő ember pedig leborul az Élet forrásánál. Elfogadja ajándékként ezt a tér és idő által korlátok közé szorított létezést, és hittel vallja, hogy az élet több, mint amit a valóságnak ezen az oldalán látunk belőle.
A Názáreti Jézusra tekint, aki a halálon túlmutató szeretet példáját adta nekünk.
„Valaki mondja meg, miért vagyunk itt…” Tolsztojnál olvasom, Feltámadás című regényének utolsó lapjain: „Elolvasta a Hegyi Beszédet… nem elvont, szép gondolatokat, túlzott és teljesíthetetlen követelményeket látott benne, hanem egyszerű, világos és gyakorlatian keresztülvihető parancsokat, s e parancsok megtartása meglepő, új rendet ígért az emberi társadalomnak. (…)
Ha ideküldettünk, akkor valaki akaratából és valami végre vagyunk itt. Mi pedig úgy képzeljük, hogy csak a magunk örömére élünk, és világos, hogy közben éppoly rosszul érezzük magunkat, mint az a munkás, aki nem teljesíti gazdája akaratát. »Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és a többi megadatik néktek.« Mi pedig a többit keressük és nyilvánvalóan nem találjuk.
Itt van tehát az élete feladata…”
A keleti egyház ezen az ünnepen így énekel:
Feltámadt Krisztus halottaiból,
legyőzte halállal a halált,
és a sírban lévőknek életet ajándékozott!
