Jézus körül összegyűlnek a farizeusok és az írástudók, akik a vallás dolgaiban jártasak. Jól ismerik a törvényt, az előírásokat, a szabályokat. Mivel Jézus hatással van az emberekre, fontosnak tartják, hogy megfigyeljék: ez az ember, akire sokan odafigyelnek, vajon beleillik-e az ő rendjükbe? Mit tanít? Hogyan él? Vajon követi-e az ősök hagyományait, ahogy azt minden tisztességes embertől el lehet várni?

Számtalan előírást tartalmaz a zsidó hagyomány. Aki ehhez a közösséghez óhajt tartozni, nem hagyhatja figyelmen kívül a hagyományokat. Jézus azonban „kilóg” a sorból. Nem törődik a szombattal: szombaton gyógyít. Ugyancsak a szombattal kapcsolatos előírás megszegése, amikor tanítványaival együtt megéhezik, és kalászokat szednek – szombaton.

Szóba áll idegenekkel, akikkel nem volna szabad szóba állni: beszélget a szamáriai asszonnyal.

Számára nincs különbség ember és ember között.

Aki a zsidó közösséghez óhajt tartozni, nem hagyhatja figyelmen kívül a hagyományokat (a szerző fotói)

 

A megfigyelők, az írástudók és a farizeusok – az ilyen emberek mindig is voltak és lesznek – kérdés formában tesznek szemrehányást: miért nem tartják meg Jézus tanítványai az ősök hagyományait? Észrevették, hogy nem végzik el a hagyományos rituális kézmosást étkezés előtt. És még sok minden mást… (Mk 7,1–8)

Jézus maga mondja, hogy

a törvényt nem megszüntetni jött, hanem beteljesíteni. Számára az előírások helyett az ember van a középpontban.

Ezt mondja: nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért.

Könnyű dolog megnyugtatni a lelkiismeretünket azzal, hogy teljesítettük az előírásokat. A vallás lényege azonban ennél sokkal több. Nem az előírások teljesítése a legfontosabb, hanem az élő kapcsolat az emberrel és az Istennel. Az előírásokat Jézus nem szünteti meg:

az élő és éltető hagyományokhoz tanítványaival együtt maga is ragaszkodik.

Az ünnepre felzarándokol Jeruzsálembe. Ahogyan ősidők óta szokás, a szabadulásra, a szabadításra emlékezve elkészítik a húsvéti vacsorát. De idegen Jézustól minden üres előírás, ami nem szolgálja az életet.

Fontosak a hagyományok

 

Fontosak a hagyományok, közösséget megtartó erejük van. De nemritkán előfordul, hogy kiüresednek, puszta szokássá válnak.

Talán vannak, akik ismerik

a tanmesét a mesterről és a macskáról.

Hadd mondom el, okulásul.

Volt valamikor egy mester, aki tanítványaival együtt minden este meditált. Egy napon a ház macskája berontott a terembe, és nagy zűrzavar támadt. Erre a mester úgy rendelkezett, hogy a macskát ebben az időben megkötve kinn kell tartani. Úgy is tettek, és semmi sem zavarta ezután a meditációt.

Telt-múlt az idő. Meghalt a mester. Az utódja következetesen ragaszkodott a tradícióhoz, hogy az esti meditáció idején „a macskát meg kell kötni”.

Tovább múlt az idő. Elpusztult a macska is. Új macskáról gondoskodtak, hogy az esti meditáció idején legyen macska, hogy legyen mit megkötni. Mert „az esti meditáció idején a macskát meg kell kötni”.

Nem értették ezt az egyszerű emberek. Erre tudós bölcselők álltak elő, és kétkötetes munkát írtak ezzel a címmel: „Miért szükséges a boldogsághoz, hogy az esti meditáció idejére megkössünk egy macskát?”

A meditációval felhagytak, a macska maradt...

 

S hogy ért véget a történet? Időközben teljesen felhagytak az esti meditációval. Ugyanakkor a legnagyobb hűséggel továbbra is megkötöttek odakinn egy macskát akkor, amikor régebben az esti meditáció ideje volt.

Sok magyarázat aligha kell ehhez a történethez. Fontos, hogy mindig meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől. Tudjunk ragaszkodni az életet erősítő hagyományokhoz, és

legyen bátorságunk elhagyni azt, amit fölösleges koloncként cipelünk magunkkal.

A hagyományokhoz, a tradícióhoz való görcsös ragaszkodással könnyen becsapjuk magunkat, és megtévesztjük a környezetünket. Olyanok vagyunk, mint a templomban a farizeus, aki szinte dicsekedve mondja: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok.” (Lk 18,11–12)

Állíthatok kereszteket, ez önmagában külsőség csupán

 

Nem szeretném, ha bárki is félreértene: a hagyományokhoz való ragaszkodás, az előírások teljesítése fontos. De

nagy baj van akkor, ha megmaradunk csupán az előírásoknál, és hiányzik belőlünk az őszinte alázat.

Szokták mondani, nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani. Igen, így van. De fordítsunk egyet a kijelentésen: nem elég becsületesnek látszani. Kell, hogy valóban becsületes legyek. Próbáljuk meg ezt a kijelentést a vallásosságra alkalmazni. Nem elég vallásosnak látszani. Annak is kell lenni. Állíthatok kereszteket, adhatok bőkezű adományt a templomnak: ez önmagában még külsőség csupán. Nem elég eljárni a templomba, nem elég megtartani az előírásokat – sokkal többre van szükség. A legbenső lényemben kell átalakulnom. 

A legbenső lényemben kell átalakulnom

 

Ahogy Jézus mondja, nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jön. Az ember bensőjéből származnak a gonosz gondolatok. (Mk 7, 14–23) Át kell alakulnunk. Meg kell újulnunk. Meg kell tisztulnunk. Nem elég megmosni a kezet, tisztára kell mosnunk a lelkünket. S ha megújult, megtisztult lélekből fakadnak a cselekedeteink, akkor nem fogunk már törődni azzal, ki mit mond rólunk.

Nem fognak érdekelni farizeusi kifogások, szemrehányások.

Nem az előírások és hagyományok üdvözítenek, hanem a Názáreti Jézus, aki azért jött, hogy megújuljon a világ.

A zsoltárossal együtt kérjük: „Tiszta szívet teremts bennem, Uram, és éleszd fel bennem újra az erős lelkületet!” (Zsolt 51)