Minden könyv, minden olvasmány másként szólítja meg az embert, amikor újra olvassa. A Szentírással különösen is ez a helyzet. Számomra mindenképpen.
Vajon felismerjük-e Jézust, aki velünk maradt, velünk marad a világ végezetéig? Ott, a Genezáreti tavon, az éjszaka sötétjében, a parttól eltávolodott csónakban félve-remegve vannak együtt a tanítványok, mert vihar van. Ellenszél fúj. (Mt 14,22–33)
Mi, magunk is gyakran úgy érezzük, elhagytuk a kikötőt, és csapkodnak körülöttünk a hullámok. Nem vagyunk biztonságban, pedig nagyon szeretnénk.
Reménytelennek látjuk a helyzetünket, saját életünket, nemritkán családunk életét, nemzetünk életét.
Sokszor félünk attól, hogy elveszünk, elmerülünk, elpusztulunk. Sötét van, nem látjuk már, hogy honnan indultunk, és a túlsó part sem látszik. Viharban az ég csillagai sem mutatják az utat. Bizonytalanná válik minden.
Nem vagyunk biztonságban (a szerző felvételei)
A tanítványok ott, a Genezáreti tavon észreveszik, hogy valaki közeledik feléjük. A viharban nem lát tisztán az ember. Félelmükben rémeket látnak. Azt gondolják, valami furcsa kísértet jár előttük. De a feléjük közeledő alak megszólítja őket: Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!
Sokszor elhangzik ez a biztató szó az evangéliumban: Ne féljetek!
Nagyon is nekünk szól ez a biztatás, nekünk, akik sokszor nem látjuk a túlsó partot. Nekünk, akik féltjük az életünket,
mert annyi veszély vesz körül minket. Háborúskodások körülöttünk, bizonytalanságban élünk, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Szorongás vesz erőt rajtunk.
Péter – bár nincs meggyőződve róla, hogy valóban Jézus közelít feléjük – felkiált: Uram, ha valóban Te vagy… Ha tényleg Te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen!
Elbizonytalanodik, megijed a viharos széltől
A szó legmélyebb értelmében kihívásról van szó. Jézus ennyit mond: Jöjj! A kihívásra pedig Péter hittel válaszol. Elindul Jézus felé a vízen. De az első bátorsága elszáll, elbizonytalanodik, megijed a viharos széltől, merülni kezd. – Ments meg! – kiáltja az Úrhoz. Jézus nem hagyja, hogy elmerüljön, kézen fogja, beszáll vele a bárkába. Amit Péternek mond,
nem szemrehányás. Inkább együttérzés. Jézus ismeri az emberi gyengeséget.
Csak ennyit mond: Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?
Mindannyiunknak szembe kell néznünk számtalan kihívással. Viharossá váló világunkban olyan nehezen vesszük észre, hogy Jézus jön felénk. Nem akar magunkra hagyni bennünket. Jelen van közöttünk, csak fel kell ismernünk őt. És amikor azt mondja: Jöjj!, bátran el kell indulnunk felé.
Fel kell ismernünk őt, mint Péter
Ellenszél fújt ott, a Genezáreti tavon. Ellenszél fúj, az igaz értékeket lesöprő és pusztító ellenszél, világméretű vihar. Ilyen körülmények között is bátran rá kell hagyatkoznunk a bennünket szolgálatára hívó Úrra. Hányszor megfordul bennünk: vajon tényleg az Úr az, aki hív bennünket? Rémeket látunk, elbizonytalanodunk, elsüllyedünk. Elfogadjuk-e az Úr felénk nyújtott kezét?
Meghalljuk-e a bátorítását: Én vagyok, ne féljetek!
Bátorság!
Amikor egyik nagyanyámnak megmondtam, nem sokkal az érettségi előtt, hogy bencés szerzetes szeretnék lenni, könnyezve ezt mondta: „De fiacskám, a mai világban?”
Viharos világ
Igen, a mai világban. Mindig mai világ van. És mindig viharos. És mindig vannak kihívások. Ki kell lépni, bátran vállalni kell, még ha kockázatos is.
Ferenc pápát idézem:
„Közelebb áll hozzám egy olyan egyház, amely attól sebesül meg, hogy kimegy az utcákra, mint egy olyan egyház, amely saját biztonságát őrizve megbetegszik.”
(Az evangélium öröme, 49. pont)
A hit: Isten ajándéka. Személyes kapcsolat az Istennel. Rábízom az életemet Őrá, aki ura az égnek és a földnek. Személyes kapcsolat: Uram, ha valóban Te vagy, ha te hívsz, akkor elindulok… de esendőségemben úrrá lehet rajtam a kétely. Úgy érzem, vége mindennek, elmerülök.
Vannak kegyelmi pillanatok
Kicsinyhitű, miért kételkedtél? Miért? Mert ember vagyok, akihez hozzátartozik, hogy bár szeretné, ha kiszámítható lenne minden ebben az életben, mégis képtelen arra, hogy értelmével átlásson mindent.
Mindennap szembe kell néznünk a hitetlenség kísértésével.
Hátha mégsem úgy van… De vannak kegyelmi pillanatok, amikor minden racionális okoskodás ellenére megtapasztalhatom, hogy velem van, hogy nem hagy magamra, hogy Ő az én megmentőm, a vele való kapcsolat ad értelmet az életemnek.
Ady Endre írja Az Isten-kereső lárma című versében:
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szivemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
