Melyik a legfőbb parancs? – kérdezik Jézustól. Válasza: Szeresd Uradat, Istenedet, és szeresd embertársadat. (Mt 22,34–40) Jézus a törvényt idézi. Azt a törvényt, amely a hívő zsidó számára egyértelmű és ismerős.
Mi a szeretet? – tesszük föl újra és újra a kérdést. Vajon lehet-e parancsra szeretni? Mindannyiunk számára világos, hogy bár ez a legfőbb parancs, parancsra szeretni nem lehet. A szeretet ennél sokkal több.
Hogy mi a szeretet, nehéz pontosan meghatározni. Sokkal könnyebb megmondani, hogy milyen a szeretet. Az Apostol, Szent Pál ezt teszi, amikor a következőket írja a világirodalom egyik legszebb költeményében, a Korintusbeliekhez írt első levelében:
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny. Nem kérkedik, (…)
nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.
Nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. (1Kor 13, 4–7)
Alighanem mindannyiunkban fölfakad a sóhaj: bárcsak tudnék ilyen lenni. S szembesülünk önmagunkkal: mennyire távol vagyunk attól, hogy igazán éljen bennünk a szeretet.
De mi is a szeretet? A leginkább érthető számomra az a leegyszerűsített kijelentés, hogy a szeretet pozitív kapcsolat másokkal. Igen, a szeretet feltételezi a „másikat”.
De vajon mondhatjuk-e ezt így az Istenre? Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy rá kell döbbennünk arra, hogy nem mi vagyunk a Mindenható, hogy nem mi vagyunk az élet Ura. Van Úr, mindenek fölött, az Isten, „kit a bölcs lángesze föl nem ér”.
Nem mi vagyunk az élet Ura. Van Úr, mindenek fölött (a szerző fotói)
Ott él mindannyiunkban a vágy, hogy szeressenek. Szeretnénk, ha elfogadnának. Akit magára hagynak, akit az útszélen hagynak, azt érzi, hogy senkinek nincs szüksége őrá.
Jézus egész élete arról szól, hogy az ő számára mindenki fontos. Ő nem akarja az útszélen hagyni a vak koldust.
Nem akarja, hogy kitaszítottan éljen bárki is.
Jézus életközösséget vállal mindenkivel. S alighanem valahol itt van a szeretet lényege: a közösségvállalás.
Életközösséget vállalni
Benedek pápa szavait idézem, aki Az Isten: szeretet kezdetű tanításában a következőket írja:
„A szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség.
A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely épp a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van:
a szeretetteljes, személyes odafordulást.
Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, mely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel.” (28. pont)
Ady Endre fájdalmában mondja a következőket: „Szeretném, ha szeretnének, / s lennék valakié. Lennék valakié.”
Vajon észrevesszük-e, mennyien élnek magukba zártan, magányosan, a magukra hagyatottság, az elhagyatottság érzésével? Mi magunk, akik – ha őszinték vagyunk, Adyval együtt mondhatjuk – szeretnénk, ha szeretnének, akarunk-e, tudunk-e kilépni önmagunk zárt köreiből? Jézus mondja, nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. (Jn 15,13) Merünk-e, tudunk-e időt szánni a másik emberre?
A szeretet több, mint szívet melengető jó érzés. A szeretet: ajándékozás. Önmagamból adni a másiknak.
Valahol itt van a szeretetnek a titka.
Ismerjük a mondást, hogy „jobb adni, mint kapni”. Ne várjam ölbe tett kézzel, hogy törődjenek velem. Próbáljak meg törődni másokkal, még ha nem is könnyű. S akkor ajándékba fogom kapni azt, amit a szeretet titkának mondhatunk.
Ajándékba fogom kapni a szeretet titkát
„Szeresd Uradat, Istenedet!” – mondja a törvény. Próbáljak megnyílni a teremtés titka előtt, és akkor föltárul előttünk Isten ajándékozó jósága, aki a semmiből teremtette a világot, és felelősséget adott az embernek, hogy
legyen gondozója ennek a földnek, s hogy tekintse testvérének az embereket,
akik ugyanarra az életre teremttettek. Szabadságot kaptunk, hogy elfogadjuk az Isten ajándékait, és szabadságot kaptunk arra is, hogy elutasítsuk.
Ha szabadon merjük szolgálni az embereket azokkal az adottságainkkal, amelyeket az Úrtól ajándékba és feladatként kaptuk, akkor meg fogjuk tapasztalni, mi is a szeretet. Lehet, hogy meghatározni nem tudjuk, de át fogjuk érezni, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. A szeretet mindig kölcsönös. A szeretet mindig ajándék.
A szeretetben jelen van számunkra az Isten, aki maga a szeretet.
