Az evangélisták beszámolnak Jézus haláláról. Azt a Jézust feszítik keresztre, mint egy gonosztevőt, akivel olyan jó volt együtt lenni. Akiről Márk evangélista lelkesen így ír: „Mindent jól tett: a süketeknek visszaadta a hallást, a némáknak a beszédet.” (Mk 7,37) Azt a Jézust végezték ki, aki egy új világot, az Isten országát hirdette meg. Aki számára nem volt különbség ember és ember között. Aki

beszélt ugyan a keresztről, de nem fogták föl a tanítványok, mit is jelent igazi mélységében az Ő követése.

Mégis jó volt hallgatni a tanítását, mert sugárzott belőle valami felfoghatatlan, de az embereket mélységesen megérintő erő. 

Beszélt Jézus az élet kenyeréről, és arról, hogy aki őbenne hisz, nem hal meg soha. Ott is hagyták sokan, mert kemény beszédnek tartották, amit mondott: ki az, aki elhiheti? (Vö. Jn 6,60)

Jézus arról is beszélt tanítványainak, hogy majd sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad. Péter szinte felháborodottan mondja, hogy ez nem történhet meg. (Vö. Mt 16,22–23)

Megtörtént. Elítélték, megkínozták, fölfeszítették, meghalt és eltemették. De amire senki sem számított, a harmadik napon üresen találták a sírt. Majd a tanítványoknak többször is megjelent. 

A bánkódó Péter apostol (a szerző fotói)

 

Ha figyelmesen olvassuk a beszámolókat arról, hogy mi történt a sírba tétel után, fölfigyelhetünk arra, hogy amikor Jézus megjelenik, nem ismerik föl. Ott vannak a reményüket vesztett emmauszi tanítványok, akik otthagyják Jeruzsálemet, és elkeseredve mennek haza. Nem ismerik föl az útitársukat, aki az írásokat magyarázza nekik. Csak akkor nyílik meg a szemük, amikor kérésükre betér hozzájuk ez az ismeretlen, és

kezébe veszi a kenyeret. Akkor döbbennek rá, hogy az Úr él, és lélekszakadva sietnek vissza, hogy megvigyék a hírt: az Úr él! 

Mária Magdolna sem ismeri föl a megjelenő Jézust az üres sírnál.. Azt hiszi, a kertész az. Csak miután nevén szólítja, döbben rá a valóságra: Jézus él. De ugyanúgy nem ismerik föl az apostolok, akik Péterrel együtt halászni mentek. (Jn 21,1–14)

Amikor Péter azt mondja: „Megyek halászni!” – a csalódás érződik kijelentéséből. Megy vissza a régi foglalkozásához. Amire elhívta Jézus, annak vége. Vissza a hálóhoz. Mert mindennek vége. Annak ellenére, hogy az utolsó vacsora termében azon a bizonyos estén megjelent az Úr. Rá egy hétre ismét, amikor Tamás is velük volt. De mindez olyan hihetetlen. Még akkor is, ha Tamásból felfakadt a vallomás: Én Uram, én Istenem! 

Rengeteg halat fogtak...

 

Az apostolokat a régi tevékenységüknél látjuk. A legtöbben halászok voltak. Kemény munkásemberek. Jézus hívása, Jézus közelségének megtapasztalása, a közös élmények különbözőségeik ellenére közösséggé formálta őket. Közösen tudtak örülni, lelkesedni, vitatkozni, elkeseredni. Reményeik beteljesülését várták, a Golgota sötétsége azonban elbizonytalanította őket.

Reményüket vesztve visszafordultak. Halászni mentek. Egész éjszaka fáradoztak. Nem fogtak semmit.

A parton pedig egyszerre csak megjelent Jézus. A tanítványok nem ismerték föl. A parton álló szól nekik: vessétek ki a hálót! Kivetik. Rengeteg halat fognak. János az, aki megsejti és mondja Péternek: Az Úr az! Péter pedig kitörő örömmel megy Jézus felé. Amit tesz, teljesen értelmetlen: fölveszi a ruháját, úgy ugrik a vízbe és siet Jézus felé. 

... a bárka majdnem elsüllyedt

 

Jézus már elkészített étellel várja őket. De kéri, hozzatok a halból, amit most fogtatok. Az élmény mélyen bevésődött az evangéliumot megíró János apostol szívébe. Amikor valami rendkívüli történik,

olyan részletekre is visszaemlékezik az ember, ami máskor talán teljesen elkerülte volna a figyelmét. Százötvenhárom hal volt a hálóban…

A számnak csak annyi a jelentősége, hogy állítólag akkoriban ennyi halfajtát ismertek. A ténynek azonban, hogy visszaemlékezik a számra, nagyon is nagy súlya van. A Jézussal való találkozás megrendítő élményéhez tartozik. Ahogyan az első találkozás is felejthetetlen volt, amikor Jézus elhívta őket. Mester, hol laksz? – kérdezték tőle akkor. „Gyertek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott. (Jn 1,39)

Hányszor előfordul mindannyiunkkal, hogy úgy gondoljuk, nincs tovább. Fölösleges volt minden erőfeszítésünk. Ott akarjuk hagyni a vállalásunkat, elkeseredésünkben visszafordulunk az úton. Megyünk vissza, mert nincs jövő. S akkor velünk is megtörténhet a váratlan találkozás: észrevesszük, hogy az Úr az. S ha érzékenyen figyelünk rá, és megtesszük, amit kér tőlünk, még ha egész éjszaka hiába fáradoztunk is, az ő szavára átalakulhat a világ. A mi személyes, belső életünk. S ha megtapasztaljuk mi magunk is az élet titkát, ha felismerjük, hogy „az Úr az”, megváltozik körülöttünk is a világ.

Átalakulhat, új életet nyerhet egy gyűlölködő, se Istent, se embert felismerni nem akaró társadalom.

A mi reménytelennek tűnő, jövőt nem ismerő világunk. 

Péter meghallotta Jánostól a bárkában: Az Úr az! És nem törődve semmivel, beleveti magát a vízbe, és siet az Úr felé. Mert valami a lénye legmélyén vonzotta az Úrhoz. Ahhoz az Úrhoz, akinek mondta, amikor a kemény beszéd, az élet kenyeréről szóló tanítás miatt sokan otthagyták: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi tenálad vannak. Siet a bárkából ahhoz az Úrhoz, akinek mondta az utolsó vacsorán: ha mindenki elárul, én akkor sem! S másnap hajnalban, a főpap udvarán háromszor tagadta meg Jézust, mondván: Én nem ismerem azt az embert!

Péter apostol szobra Kafarnaumban – Tibériás tavánál bízta meg egyháza vezetésével

 

Egész életünk vívódás. Fogadkozunk, elbukunk, s ha tagadásainkat képesek vagyunk sírva megbánni, mint Péter, mi is fölismerhetjük az Urat, aki bennünket is vár, még akkor is, ha egész éjjel fáradoztunk és nem fogtunk semmit. Ha fölismerjük és nem törődve emberi tekintetekkel, sietünk hozzá, akkor kitárul előttünk a láthatár. Újra értelmet nyer az életünk.