Jézus él. Hihetetlen, mégis valóság. A hitnek a titka. Tanúskodnak róla közvetlen tanítványai. Tanúskodnak róla azok az apostolok, akik – az egyetlen Jánost kivéve – félelemmel, elkeseredve tapasztalták meg, hogy a Mester, akiben minden reményük volt, befejezte. Kivégezték. Bevégeztetett. Levették a keresztről és sírba tették. Üres sírt találtak a harmadik nap hajnalán az asszonyok, akik ezt hírül vitték az apostoloknak. Péter és János lélekszakadva futhatott a sírhoz, és maguk is megdöbbenve láthatták, amiről az asszonyok beszámoltak.

Üres a sír. De hol van Jézus,

aki meghalt, akit eltemettek? 

Bevégeztetett (a szerző fotói)

 

A hajnali hír és az üres sír megtapasztalása után összegyűltek az apostolok. (Jn 20,19–31) Abban a teremben, ahol pár nappal korábban utoljára együtt étkeztek Jézussal, amikor a kenyérről mondta, hogy az ő teste, a borról pedig: az ő vére. Hogy hol voltak a keresztre feszítéskor, az evangéliumokból nem tudjuk meg. Csak Jánosról van szó, aki ott állt a kereszt alatt Máriával, Jézus anyjával. 

Azon a bizonyos első húsvét vasárnap este azonban valamiért mégis együtt voltak. Féltek ugyan, ezért az ajtót zárva tartották. S ekkor megjelenik közöttük Jézus. Békességet hirdet. Megmutatja nekik önmagát, megmutatja sebeit. És az evangélista elbeszélése szerint

a Szentlélek erejével küldetést ad nekik. 

Nem volt együtt a tizenkettő. Júdás, aki pénzért elárulta, kétségbeesésében a halált választotta. Tamás sem volt ott. Nem tudjuk, miért. De később elmondják neki, hogy látták az Urat. Tamás – akit a hagyomány „hitetlen Tamásnak” nevez –, mintha mindannyiunk nevében mondaná: Nem hiszem. Hacsak magam nem látom, nem tapintom, nem hiszem. Annyi szóbeszéd járja a hétköznapokban: százszor meg kell gondolni, kinek higgyek. A legbiztosabb, ha magam látom, hallom, ha magam tapasztalom. 

A kenyérről mondta, hogy az ő teste, a borról pedig: az ő vére

 

Egy hét múlva megismétlődik a történet. Ekkor már Tamás is ott van. Jézus, aki ismét békességet hirdet, Tamásnak mondja: Nézd! Lásd! Tapintsd meg! – Tamás pedig megrendülve mondja: Én Uram, én Istenem!

A tapasztalásból fakadó hit szavai ezek. Jézus boldognak mondja őt. Boldognak, mert hisz. S boldognak mondja azokat, akik bár közvetlenül nem találkoznak vele, mégis hisznek. 

Nagyon mély üzenetet hordoznak a feltámadás utáni események. Ott vannak az Emmauszba reményüket vesztve bandukoló tanítványok. Az evangélista az egyiknek a nevét is följegyzi: Kleofásnak hívták. Vége mindennek, talán vigasztalták egymást, amikor váratlanul útitárs szegődik hozzájuk. Jézus maga. De nem ismerik föl. Csak akkor, amikor kérésükre betér hozzájuk, mert olyan jó volt vele beszélgetni az úton. Akkor nyílik meg a szemük, amikor a kenyeret a kezébe veszi. Az Úr az! – és

rohannak vissza az élmény hatása alatt, sietnek Jeruzsálembe, hogy elmondják: Jézus él.

A föltámadott Jézus valóban él. Testben. De másként létezik. Erről a „másként létezésről” szól a zárt ajtókon keresztül történt megjelenése. Először nem ismerik föl az úton hazafelé bandukolók. Ahogy az asszonyok sem, akiknek a sírnál megjelenik. S a Genezáreti tavon halászók sem, amikor a vízen közeledik feléjük. Kísértetnek vélik. A beszámolónak érdekes részlete, hogy Jézus kérdi: van-e valami ennivalótok? Együtt étkezik velük. Az a Jézus, aki valóságos testben élt, s aki a halál után, elhagyva a sírt, testben jelenik meg a tanítványoknak. Nem egy halott tér vissza az életbe, ahogyan ez a föltámasztott Lázár esetében történt. Jézus – fogalmazzunk így – más dimenzióban, az Isten valóságában létezik. Másként, de valóságosan. 

Mensa Christi (Krisztus asztala) Tabghában, a Genezáreti-tó partján, ahol a hagyomány szerint Jézus tanítványaival együtt étkezett

 

Az apostolok pedig később visszaemlékeznek minderre. Az Apostolok Cselekedeteinek írója, Lukács Péter apostolt idézi: „Őt ugyan keresztfára feszítették és megölték, de Isten harmadnapon föltámasztotta és nyilvánvalóan megmutatta, ha nem is az egész népnek, hanem az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik vele együtt ettünk és ittunk holtából való föltámadása után. Ő megparancsolta nekünk: hirdessük a népnek és bizonyítsuk, hogy ő az, akit Isten élők és holtak bírájául rendelt.” (ApCsel 10,39–42)

János apostol pedig így kezdi első levelét: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk:

az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla,

és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1,1–2)

Az ügy halálosan komoly. Az életről van szó. Nem úgy általában, hanem az én saját életemről. Elfogadom-e Jézust életem urának? Elfogadom-e, hogy Jézus a Krisztus: a Megváltó, aki az út, az igazság és az élet? (Vö. Jn 14,6)

Magunkba kell szívnunk Jézus szavait

 

Nem elég hallani róla. Tamás apostol is hallotta: Láttuk az Urat. Személyes kapcsolatra van szükség. Nem elég ismerni a történetet, nem elég akár könyv nélkül felmondani az evangéliumokat. Többre van szükség. Arra, hogy meghalljam: Jöjj, kövess engem! Arra, hogy magam mögött tudjak hagyni mindent, ami értéktelen, ami ideig-óráig tartó csillogás csupán. Magunkba kell szívnunk Jézus szavait, amelyek kitágítják számunkra a horizontot, és az Isten országára mutatnak. Az Ő igéi lélek és élet (vö. Jn 6,63). Az ő éltető szent Kenyerével kell táplálkoznunk: ővele magával, aki ránk hagyta emlékezetül testét és vérét, amely értünk megtöretett, értünk kiontatott. 

Jézus nem akar kivenni bennünket, tanítványait ebből a világból, hanem éppen itt, ma,

ebben a világban, a mi világunkban ad feladatot, küldetést mindannyiunknak. Ahogyan ő tette, testvérnek kell tekintenünk minden embert, kivétel nélkül. Az ő békéjét kell jelenvalóvá tennünk

ebben a társadalomban. Világítanunk kell a sötétségben. Ízt kell adnunk ennek az ízét vesztett, megkeseredett, reményét vesztett világnak. 

Tudom jól, hogy a hit ajándék. Kegyelem. Rónay György írja: „A hit végül is kegyelem dolga; és vannak, akik olyan kezdettől végig rendíthetetlen, végérvényes adományul kapták meg ezt a kegyelmet, mint János, akit az Úr kiváltképpen szeretett. De van, aki a kétely ellenében küzdi ki a hitét, és azt is mondhatnám, hogy van, aki a kételyben: kérdéseket tesz föl, hogy válaszolni kelljen rájuk, választ kelljen keresnie, választ kelljen kicsikarnia rájuk. (…) Lesz majd kor, gondolja Tamás, amikor a hit dráma lesz és belső harc, és olyan válasz, amit ki-ki a kérdéseire szerez, vagy kap adományul magának. Amikor majd kinek-kinek személyesen kell eldöntenie: belemélyeszti-e ujját a szögek helyébe, és lenyúl-e a bordák közé a szívig; és lesz majd kor, amikor hit és tudás nem összebékíthetetlen pólusok lesznek, hanem a tapasztalat erejével megélt személyes szintézis egzisztenciánk gyökerében.” (Zakeus a fügefán – részlet)

 

Nyitókép: Duccio di Buoninsegna: Szent Tamás hitetlensége (Wikipedia)