Jézus szívesen használ szemléletes képeket, amikor tanítványait az élet nagy kérdéseivel szembesíti. Életről és halálról beszél. Kijelentései sokszor közmondásszerűek, szállóigévé váltak. Ilyen például, hogy

a szív bőségéből beszél a száj.

Vagy: a jó fa jó gyümölcsöt terem. Vagy: más szemében észreveszi az ember a szálkát, a sajátjában még a gerendát sem… (Lk 6,39–45)

Az ember élete sosem magányos élet, még akkor sem, ha valaki esetleg végtelenül egyedül érezné is magát. Bonyolult összefüggésrendszerben élünk, múltunk van, szüleink vannak vagy voltak. Körülöttünk emberek élnek. Hazánk van, otthonunk. Közös történelmünk és kultúránk.

Az ember élete sosem magányos élet (a szerző fotói)

 

Mindannyian nyugtalanul keressük életünk értelmét. Van, amit jónak látunk, van, amit ösztönösen elutasítunk. És újra és újra választ kell adnunk az égető kérdésre: Miért élünk? Miért van a sok gyötrelem, küzdelem, ellenségeskedés, gyűlölet? Mi az értelme mindezeknek? Sokszor elviselhetetlennek tűnik az élet. Vannak, akik nem bírják ki, képtelenek arra, hogy kivárják, míg befejeződik a számukra kimért idő. Elmenekülnek előle. 

Az embertelen fogolytáborok kínjait túlélők beszámolóiból tudjuk, hogy a fogságban mennyire lecsupaszodik a világ. Az egyetlen cél már csak az, hogy túléljük. S

akinek volt célja, aki tudta, hogy várják, aki érezte, hogy feladata van, annak sokkal nagyobb volt az esélye, hogy túléli

a kegyetlenségeket. 

Jó gyümölcsöt

 

Meg kell találnunk az élet értelmét. Gyümölcsöt kell hoznunk. De képesek vagyunk-e arra, hogy jó gyümölcsöt hozzunk? Mi számít jónak, mi számít rossznak? Biztos vagyok benne, hogy ami nekem jó, az másnak is az? Hogy ami másnak rossz, az nekem is rossz? 

Kell, hogy legyen mérce, mérték, amihez igazodni tudunk. 

Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díjas magyar kutató, akinek a neve ismert az egész világon, a következőt mondja: „Amire az új világnak elsősorban szüksége volna, az valamiféle Nemzetközi Erkölcsi Szabványügyi Hivatal, amely

meghatározná, hogy mi a jó és mi a rossz. A jó és a rossz ugyanis nem homályos fogalmak.

Jó az, ami jó a társadalomnak, az életet szolgálja és nem sért másokat; a rossz ennek az ellenkezője.” 

Jó az, ami az életet szolgálja

 

A keresztény ember számára Jézus a mérce. „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő… hisz a szív bőségéből szól a száj.” 

Világunk furcsa erkölcsi relativizmusban él. Nincs semmi, amit közös értéknek fogadnának el mindenütt a világon. S kegyetlen tapasztalás, hogy az, amit úgy nevezünk, hogy élet, egyre kevésbé jelent mindenki számára egyértelműen értéket. Pusztítható, gyalázható, eltiporható, eldobható. 

Mindannyian megtapasztaljuk, hogy világunkban súlyos értékválság van. Nem tudunk megegyezni, mi a jó és mi a rossz. Képesek vagyunk arra, hogy ne törődjünk a másik emberrel, csak a magunk érdekeit nézzük.

Az érdekek azonban nem képesek egyetemes közösséget teremteni.

Mindig egy csoport – nagyon gyakran egy nagyon szűk csoport – érdekeiről van szó, úgy, hogy másokat kirekesztenek. Megosztottá válik a világ. S a megosztás mindig szembenállást is jelent. 

Ellenségeskedést, eltaszítást, pusztítást, nem pedig közösségformálást. 

Elhatalmasodik rajtunk az önzés. Az életnek furcsa ellentmondása, hogy minél inkább magával törődik az ember, annál boldogtalanabbá válik. Ismerős József Attila kijelentése: 

„Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (Nem én kiáltok)

Előbb-utóbb rádöbbenünk, hogy nem is olyan természetes, hogy vagyunk. Lehetne úgy is, hogy nem létezünk. De mégis: vagyunk, létezünk, élünk. Akkor miért? Sóvárogva keressük a választ, de magunktól valamiképpen nem találjuk. Előbb-utóbb megsejtjük, hogy a létezés olyan titok, amit az emberi értelem feltárni képtelen. Csak a hit ad rá választ.  
Ezt olvasom: „Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-lévő. De közös lényegük, a létezés, nem pusztuló, nem határolt, nem egyéni, nem külön-lévő. A létezés mindenben azonos.” (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Mennyei atyátok gondoskodik róluk

 

Két évezreddel korábban Jézus a körülöttünk látható világra, valóságra irányította tanítványai figyelmét: Nézzétek az ég madarait, nézzétek a mezők liliomait… Mennyei atyátok gondoskodik róluk. S ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap kemencébe kerül, Isten így öltözteti, akkor benneteket, kishitűeket, nem sokkal inkább? (Mt 26–30)

A létezés titka előtt le kell boruljon az ember.

Valamiképpen megérezzük, hogy életünkben-halálunkban részei vagyunk egy nagy Egésznek, a Teljességnek, a soha el nem múló Létezésnek. Az Isten titkának közelében vagyunk. 

A mezei virágot így öltözteti

 

Fel kell, hogy rázzon tespedtségünkből bennünket, elkényelmesedő embereket a valóság: akár akarjuk, akár nem, tudomásul kell vennünk mindannyiunknak: porból vétettünk és vissza is térünk a porba. De ott marad a nyugtalanító kérdés: miért? 

Egymásra vagyunk utalva. Gyümölcsöt kell hoznunk. Értelmesen kell élnünk. Jó gyümölcsöt kell teremnünk. De jó gyümölcsöt rossz fa nem fog hozni soha. Jézus feladatot ad nekünk: szeressétek egymást.

Ő erről a halált is legyőző szeretetről adott mindannyiunknak példát. Ne gondoljuk, hogy elegendők a szép szavak.

Tettekre van szükség. Ne gondoljuk, hogy elegendő a gondozott külső, belülről kell fakadnia minden szépségnek. Ne gondoljuk, hogy becsaphatjuk a Teremtőt: szíveket és veséket vizsgáló Isten az Úr. (Jer 11,20) 

Becsaphatjuk önmagunkat, félrevezethetjük társainkat, de az Istent becsapni nem lehet. Ideje volna, hogy megváltoztassuk az életünket. Itt az ideje az igazi, mély megtérésnek. El kell fordulnunk mindattól, ami rossz, ami hazug, és oda kell fordulnunk az Úrhoz. Mindannyiunkhoz szól a figyelmeztetés: Emlékezz, ember, hogy por vagy és visszatérsz a porba! S a felszólítást is komolyan kell vennünk: Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumnak, higgyetek az üdvösség, az élet jó hírének! (Mk 1,15)