Mintha magunkat látnánk azon a bizonyos emmauszi úton, Jeruzsálemből vissza, hazafelé. Két tanítvány, reménytelenül, csüggedten bandukol. (Lk 24,13–35) Amit vártak, nem következett be. Nem állt helyre Izrael országa. Sőt, akiben bíztak és reméltek, kegyetlen kínzások és megszégyenítések közepette, úgy, hogy a kivégzéséhez használt keresztet is maga cipelte, kínos halált szenvedett.

Úgy bántak vele, mint egy gonosztevővel. Pedig azt remélték, hogy ő fogja majd helyreállítani Izrael országát.

Az ember életéhez hozzátartozik a kétely, és hozzátartozik a bizonyosság utáni vágyakozás. Mindenki szeretne remélni: azt várjuk, hogy a sorsunk jobbra fordul. Reméljük, hogy gyötrődéseinknek, bizonytalanságunknak vége lesz. Várjuk a szebb jövőt, az emberibb életet. S közben újra és újra csalódnunk kell. Hol mi magunk vagyunk erőtlenek és gyengék, hol azok, akikben megbízunk, nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.

Életünk útja sokszor nagyon reménytelennek látszik (a szerző felvételei)

 

Szeretnénk jobb jövőt magunknak, várjuk, hogy hazánk, országunk sorsa jobbra forduljon. Az idő pedig múlik, életünk útja sokszor nagyon reménytelennek látszik. Hiába volt a sok jó törekvés, megpróbáltunk összefogni, de nem sikerült, megpróbáltunk szabadságban élni, de újra és újra csalódnunk kellett.

Nincs más megoldás, gondoljuk sokszor, mint hátat fordítunk a jó törekvéseinknek, és visszamegyünk a saját szűk világunkba. Próbáljuk megmagyarázni, mi is történt, de igazán nem találjuk a megoldást. Magunkra maradunk,

csüggedten járjuk az utunkat. Nem is előre, hanem vissza, ahol mégis biztonságban éreztük magunkat.

Vissza, saját szűkös világunkba.

Az evangéliumban szereplő két tanítvány megy vissza Emmauszba. Útközben azonban valaki csatlakozik hozzájuk. Beszédbe elegyednek. Te vagy az egyetlen alighanem, aki nem tudja, mi is történt Jeruzsálemben – mondják az útitársnak. Ő pedig kíséri őket, magyarázza, mi mindennek meg kellett történnie.

Úton lévő emberek vagyunk mindannyian. És ahogy járunk életünk útján, úgy döbbenünk rá a tényre, hogy az idő múlik. Már nincs fényes nappal, de még nem sötétedett be. Esteledik. Furcsa feszültségben élünk: megtapasztaljuk a mulandóságot. Esteledik. Ránk esteledik.

Maradj velünk, mert már esteledik!

 

A két emmauszi tanítvány – az egyiknek a nevét is följegyzi az evangélista, Kleofásnak hívják – szól a váratlanul hozzájuk szegődött útitársnak. Jó volt, hogy velük ment az úton. Nem érezték a reménytelen magányt. Megszólítják: Maradj velünk, mert már esteledik, a nap is lemenőben van.

Az útitárs pedig betér hozzájuk. Együtt étkeznek. Kenyeret vesz a kezébe: s ekkor megnyílik a szemük. Az Úr az! Ő, akit megfeszítettek, eltemettek, sírba tettek – és mégis él. Az Úr az, aki ugyan beszélt arról, hogy harmadnapra föltámad, de ki az, aki ezt elhitte neki?

Egyértelmű, hogy ő az. Más így nem veszi kezébe a kenyeret, s nem töri így meg.

Úgy-e lángolt a szívünk, amikor útközben az Írásokat magyarázta? – mondják egymásnak. Akkor még nem ismerték föl, de jó volt vele lenni. Most pedig megtapasztalják, hogy él!

Akik reménytelenül hagyták ott reményei városát, Jeruzsálemet, most visszafordulnak, hogy elvigyék a hírt a többieknek: az Úr él!

Az örömhírt átadták

 

Azóta eltelt kétezer év. Az Élőről, Krisztusról tanúságot tettek az apostolok, a közvetlen tanítványok. S ezt az örömhírt, az élet hírét átadták a századoknak, a századok az ezredeknek… Megszámlálhatatlan sok ember találkozott azóta titokzatos módon az Úrral, aki

megígérte, hogy velünk marad, a világ végezetéig. Velünk a Kenyérben és a Borban: önmagát adta értünk, hogy mindazok, akik hisznek benne, életet nyerjenek.

A keresztségben Krisztushoz tartozók lettünk. Ha valóban követni akarjuk őt, akkor nem hiányozhat a mi életünkből sem a kereszt. Életünk el van rejtve az ő életében. Tanítványainak nem ígért hatalmat, diadalmenetet, csupán életet. Szabadulást. Olyan országot, amely már megkezdődött közöttünk, de még nem teljes. Olyan életet, amelyben ott van a feszültség a már igen és a még nem között. Már megtapasztaljuk az ország előízét, de még nem teljesedett ki ez az ország, amelynek mindannyian polgárai vagyunk.

Mennyien vannak, akik reménytelenül ballagnak életük útján. Értelmetlennek találják az életet. Hamis elképzelésekkel éltek, s most minden reményük szertefoszlott. Mennyien vannak, akik elveszítettek családot, hozzátartozót, barátot, hazát – ami olyan fontos volt számukra. Most pedig úgy érzik, nincs tovább.

Reménytelenül ballagnak életük útján

 

Vajon merünk-e csatlakozni hozzájuk? Észrevétlenül, csendesen, feltűnés nélkül. Nem kioktatva őket, csupán megéreztetve azt, hogy nincsenek magukra hagyva. Hogy van, aki odafigyel a gondjaikra. Van, aki ráérez a fájdalmukra.

Nagy kihívás ez mindazok számára, akik magukat kereszténynek mondják.

Erősíteni a másik embert, aki reményvesztetten bandukol az úton. Együtt lenni azokkal, akik úgy gondolják, senki sem törődik velük,

akik úgy érzik, hogy végzetesen magukra vannak hagyva. Akik csalódtak, kiábrándultak az életből. Akik nem találják értelmét már semminek.

A csüggedt emmauszi tanítványok az útitárssal való találkozás hatására visszanyerték az életkedvüket. A reménytelenül bandukolókból örömhírvivőkké váltak. Az élet hirdetői lettek.

Ennek a kiábrándult, reményvesztett Európának hiteles örömhírvivőkre volna szüksége. Kikre várjunk? Merjünk odafigyelni a velünk együtt járó, az írásokat magyarázó Krisztusra, aki nem hagy magunkra minket. S legyen bátorságunk arra, hogy mi magunk is a csüggedők, a reményvesztettek mellé álljunk. Ne üres ígérgetésekkel, hanem igazi szolidaritással. Mert mindnyájan testvérek vagyunk. Örökösei az Életnek.

 

Nyitókép: Caravaggio: Az emmauszi vacsora