Gyermekkorunktól kezdve kincskeresők vagyunk. Keressük, mi van a függöny mögött, mi van a fiókban, mi van a kertben, néha fölnézünk az égre, és elbűvöl bennünket a csillagos ég csodája. Közel vagy távol? Kell lenni valaminek, ami többet ér mindennél, amit most látunk és megtapasztalunk.
Amikor elveszítünk valakit, akkor döbbenünk rá, hogy ki is volt ő a mi számunkra. Kincsem: sokszor így szólítják egymást azok, akik szeretik egymást. Kincs… maga a szó is titokzatos. Gyakran találkozunk ezzel a szóval a költészetben. Kosztolányi írja Boldog szomorú dal című versében:
„Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem.”
De amint a dal is mondja:
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el”
(Sztevanovity Dusán)
Aki zarándokútra indul, ezt az országot keresi. Mert él bennünk valami kimondhatatlan
nyugtalanság, hogy igaz értékre találjunk,
ahol valóban megéljük, hogy miénk a teljesség. Keresünk, kutatunk, valamiképpen mindannyian kincskeresők vagyunk, mint a jézusi példázatban szereplő ember, aki rátalált a földben elrejtett kincsre. Eladta mindenét, amije csak volt, hogy övé lehessen ez a kincs. Megvette azt a földet. Övé lett a kincs. (Mt 13,44–46)
Zarándokutak emlékei bukkannak föl bennem. A Tábor hegye, a Genezáreti-tó sirályai, a Via dolorosa… A csillagos ég odafönn. S a rengeteg ember, aki ott tolong, mert valamit látni akar, a titok nyitját kutatja, mert valami történt itt, ami
megváltoztatta – vagy megváltoztathatta volna – a világot, ha készek lettünk volna, vagy ha készek vagyunk arra, hogy hagyjuk, hogy hasson ránk a találkozás élménye Jézus életének helyeivel.
Ez a találkozás, a zarándokút élménye megváltoztatott sok embert. Mert rátalált a kincsre. De nem elég rátalálni: tenni is kell azért, hogy megváltozzon az életünk.
A Genezárati tó sirályai...
A példázatban szereplő kereskedő élete megváltozott, amikor megszabadult mindentől, ami eddig megkötötte, és eladta mindenét.
Vajon számunkra mi az igazi érték? Jézus figyelmezteti a tanítványokat, s ez a figyelmeztetés nekünk, mai embereknek is szól: „A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6,20–21)
Látszatértékeket próbál ránk erőltetni a világ.
„Olyan, mintha igazi volna!” – halljuk nemegyszer. Megtévesztő. S ha hagyjuk, hogy megtévesszenek, hiába sóvárgunk már az igazi után. Igazi otthonra, igazi kapcsolatokra, igazi barátságokra van szükség. Nem látszatvilágban kell élnünk, ahol – miként Jézus mondja – moly rág és rozsda mar. Hol van az életünk súlypontja? Mert bármennyire is elkábíthat ideig-óráig bárkit a látszatvilág, a velünk született szomjúságot és vágyat a teljesség után nem fogja csillapítani semmi más, csak az, ami igazi.
Elkábíthat ideig-óráig a látszatvilág
Divatos kifejezés lett a „virtuális valóság”. S ha ezen a látszatvilág nyújtotta táplálékon nőnek föl egymást követve a nemzedékek, ne csodálkozzunk, hogy nagyon sokan nem találják a helyüket ebben a világban,
nem jutnak el a helyes önismeretre,
és nem képesek arra, hogy rendezett legyen a kapcsolatuk önmagukkal, társaikkal és az egész teremtett világgal, ami ránk van bízva.
Az odafönt valókra irányítsátok tekinteteteket! (Kol 3,3) – figyelmeztet bennünket az apostol, aki maga is megváltoztatta az életét, amikor személyre szólóan megszólította őt az Úr a damaszkuszi úton. (ApCsel 9,4)
Az odafönt valókra...
Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy szakadjunk ki ebből a világból. Szükség van a keresztények hiteles jelenlétére, tevékenységére a társadalomban, a világban. Jézus tanítványaiért így imádkozik az utolsó vacsorán: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. (…) Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba.” (Jn 17,15;18)
Az ókeresztény idők egyik legrégibb írásában, a Diognétoszhoz írt levélben olvassuk:
„A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven,
nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették,
és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások. Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak.”
Kell, hogy átsugározzék az életünkön: rátaláltunk a kincsre. Rátaláltunk az igazságra. Rátaláltunk Krisztusra, aki valóban „út, igazság, élet”. (Jn 14,6)
A vele való személyes kapcsolat nélkül csak botorkálunk a világban. De ha képesek vagyunk arra, hogy valóban kövessük őt, megváltozik az életünk.
Erről szól a jézusi példázat a kereskedőről és a megtalált kincsről.
