Lehet-e parancsra szeretni? A válasz alighanem egyértelmű: nem. Mégis Jézus így szól a tanítványokhoz, mintegy végrendeletként mondja a szavakat: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást!” (Jn 13,34–35) A szeretetnek a lényege az elfogadás. Az odaadás. A törődés. A szeretet tulajdonságait Szent Pál a korintusiakhoz írott levélben felsorolja. Néhány közülük: türelmes, nem féltékeny, nem keresi a magáét, nem örül a gonoszságnak, mindent elvisel…
A szeretet hozzátartozik az emberi élethez. Nem ösztönös vonzódás a másik emberhez: annál leírhatatlanul több, mélyebb. Az ember ösztönösen kötődik a családjához, a hozzátartozókhoz, a barátokhoz.
Érdekből szeretni nem lehet.
S nagyon furcsa tapasztalás, hogy a személyes érdekek felül tudják írni, vagy éppen le tudják nullázni az ösztönös vonzódást, tönkre tudják tenni a természetes kapcsolatokat. Nézzünk körül, hány család robbant szét azért, mert vita támadt a szülők halála után, hogy kinek mi jut az örökségből. Az örökösödési vitákban nyoma sincs a szeretetnek.
Jézus arról beszél, hogy
tanítványait éppen a szeretet teszi ismertté
a világban. Arról ismerik meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.
A szeretet titok. A szeretet igazi kincs. A szeretet az egyetlen valóság, amely soha nem veszíti el az értékét. A szeretet vagy van, vagy nincs. Köztes állapotot nem ismer. Fenntartásokat nem ismer. A szeretet utáni vágy ott él minden emberben, még akkor is, ha nincs bátorsága ezt kimondani.
A szeretet fenntartásokat nem ismer (a szerző fotói)
A szeretetnek több rétegéről beszélnek a filozófusok. Beszélnek az éroszról, a testi szerelemről; beszélnek a filiáról, a baráti szeretetről, beszélnek az önzetlen, önfeláldozó szeretetről, az agapéról. Nehéz szavakat találni a szeretet megfogalmazására. József Attila így ír szerelméhez:
„Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.”
Mintha félnénk attól, hogy kimondjuk valamire vagy valakire: szeretem, szeretlek. Nyelvészek tudnák megmondani, miért burjánzott el a közbeszédben az „imádom”, „imádlak”. Imádok napozni, imádok utazni, imádok divatos ruhában járni, de mintha kiveszőben volna a „szeretlek”. Talán azért, mert kimondatlanul is ott van a mélyén a vállalás, az elköteleződés? Mert
amit és akit szeretek, azt nem dobom el. Az hozzám tartozik. Azt vállalom.
Valamiképpen az enyém. Közünk van egymáshoz.
Hozzám tartozik. Vállalom
Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor gyűlölettel találkozom. Mintha képtelenek volnánk arra, hogy tudomásul vegyük, nemcsak mi létezünk ezen a világon. Kiveszett a világunkból az, amit tiszteletnek nevezhetnénk. Tiszteletnek, megbecsülésnek, értékelésnek. Még az ösztönös kötelékek is lazábbak, a családok összetartó ereje megszűnőben van. Férj és feleség hűsége egymáshoz, a kölcsönös vállalás,
egymás terhének önzetlen hordozása helyére az egyéni érdekek kerültek.
Amíg nekem jó, addig vele vagyok, de amint feladatot, kihívást jelent az eddigi kapcsolat, könnyedén elengedem. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Elfeledkezünk a közös gyökerekről, legyen az a családi múlt vagy szélesebb közösségünk történelme. Legyen szó kulturális örökségről, régi épületről, tárgyról, műalkotásról, családi ereklyéről, olyan könnyen megszabadulunk tőlük. Nem érezzük, hogy közünk volna egymáshoz: mi, akik most élünk, az előttünk volt nemzedékek vállán állunk.
Közünk van egymáshoz (a szerző nagyszülei, Harant Janka és Vass István)
Kölcsey Ferenc mondja: „e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.”
Kérdezhetné bárki: mi köze van mindennek az evangéliumhoz? Mi köze van a jézusi küldetéshez? Meggyőződésem, hogy nagyon is sok. A keresztény ember nem élhet bezárt életet.
Nincs külön „lelki élet” és a hétköznapok élete.
Feladatot kaptunk mindannyian a Teremtőtől, aki ebbe a világba helyezett minket, akinek rendelése szerint nem máskor, hanem éppen a mai korban élünk. Itt kell tanúságot tenni arról, hogy a Teremtővel való kapcsolatunk felelősséget jelent mindannyiunk számára ebben a világban. Isten irántunk való szeretete látható, tapintható formában jelent meg a názáreti Jézusban, akinek élete példa volt: szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket, mondta.
Odaadás, törődés, felelősségvállalás, egymás terhének hordozása, közösségépítés, egymás megbecsülése, az élet tisztelete:
mind-mind olyan értékek, amelyek nélkül igazi kereszténység elképzelhetetlen.
Közösségépítés, egymás megbecsülése
Mindennek feltétele azonban, hogy fölismerjük a helyünket a világban. Hogy ráeszméljünk: mindannyian teremtmények vagyunk. S hogy van fölöttünk Teremtő. Hogy el tudjuk fogadni: van Isten. Őróla tett tanúságot Jézus, aki testvérünkké lett. Aki bennünket is megszólít és követésére hív. Aki új parancsot ad nekünk: szeressétek egymást.
A szeretet: titok. Ugyanakkor felismerés is. A szeretet és a jóság szorosan összetartozik.
Akit szeretek, annak jót akarok. Így lehet értelmezni az ellenségszeretet is,
amit Jézus megkíván azoktól, akik őhozzá tartoznak. Ha csak azokat szeretjük, akik jót tesznek velünk, semmiben sem különbözünk a pogányoktól. Szeressétek ellenségeiteket! – mondja Jézus. (Vö. Lk 6, 31–33)
Vajon felismeri-e a világ, hogy Jézus tanítványai vagyunk? Ez a világ, amely sóvárogva várja a remény embereit. Azokat, akik sugározni tudják azt a szeretetet, amellyel Jézus szeretett minket. Feladatot kaptunk, egész életünkre szólót.
