Számomra a világ egyik legszebb helye a Genezáreti-tó. Csodálatos megfigyelni a napfölkeltét, miközben hallja az ember, hogyan csobog a víz, és látja a napkorong előtt elrepülő sirályokat, gémeket. A naplemente is elbűvölő a tó másik oldaláról. Valamiképpen érezni lehet, hogy ennek a tónak a partján olyan dolgok történtek, amelyek meghatározták az egész emberiség életét.

Elbűvölő a naplemente (a szerző fotói)

 

Jézus a Genezáreti-tavon bárkába száll. Megkéri Pétert, a halászt, evezzen vele egy kicsit távolabb a parttól. A vízről rálátni a domboldalra, ahol összesereglett a nép, hogy hallgassa Jézus tanítását. A vízről, a hajóból beszélő Jézust jól lehetett hallani a domboldalon. Nem dübörögtek akkor gépek, nem jártak zarándokokkal teli autóbuszok, nem húzott el a tó fölött vadászrepülő, mint manapság. Csend volt.

Csak az Ige hallatszott. A szó. A Mester szava.

Miután véget ért a tanítás, Jézus arra kérte Pétert, evezzen beljebb, a mélyre. Majd még azt is mondta, vessék ki a hálót halfogásra.

Péter halászember. Tudja, hol és hogyan kell halászni. Azt is tudja tapasztalatból, hogy nem jár mindig sikerrel a próbálkozás. Az ács fia, Jézus – aki alighanem értett az asztalosmesterséghez – nem volt halász. Péternek pedig ez a mestersége. Ebből él. Ez a tudománya. Jézus kérésére értetlenkedve válaszolja: egész éjjel fáradoztunk és nem fogtunk semmit. S valamiért – ki tudja, miért –

mégis legyőzi magában a hozzáértő ember büszkeségét.

Ha egész éjjel próbálkoztak és nem fogtak semmit, akkor most is hiábavaló a fáradozás. Tapasztalatból tudja. De valami arra indítja, hogy kimondja: A te szavadra mégis kivetem a hálót.

A Genezáreti-tó, távolban a libanoni Hermon-heggyel

 

Jézus ott, a bárkából nem a halászatról beszélt. Valószínűbb, hogy a mennyek országáról, a gondviselő Atyáról, a mezők liliomairól, az ég madarairól. A nép biztosan csodálkozva hallgatta.

Beljebb eveznek, és

az éjszakai hiábavaló fáradozás ellenére Jézus szavára mégis kivetik a hálót.

S minden várakozásuk ellenére, saját tapasztalataikkal ellenkezően a hálók megteltek halakkal. Annyira, hogy szakadozni kezdett a háló. Társaik segítségére volt szükségük, akik a másik bárkában voltak, hogy ki tudják emelni a hálót.

S ami ekkor történik, arra nehezen találni szavakat. Péter, a hozzáértő, a halász megrémül, a Mester lábához borulva kétségbeesetten kéri Jézust: menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok! Rádöbben kicsinységére, jelentéktelenségére. Leírhatatlan, kimondhatatlan erővel, hatalommal találkozik: közvetlenül megtapasztalja, hogy jelen van valami nagyszerű, talán azt is mondhatnánk: fenséges.

Bizonyára többen vannak, akik akár Erdélyben a Békás-szorosban, vagy valahol az óceán partján, esetleg a Magas-Tátra valamelyik hegycsúcsán szembesültek azzal,

milyen parányi, jelentéktelennek tűnő az ember. Amikor megtapasztaljuk kicsinységünket, félelem fog el

bennünket. Földbe gyökerezik a lábunk. Döbbenten állunk. Lenyűgöz a látvány. Nehezen megfogalmazható ez az érzés. Az ember szinte beleremeg az élmény félelmetes nagyszerűségébe.

Lenyűgöz a Békás-szoros látványa

 

Ilyen, amikor egy csendes nyári estén hanyatt fekve rácsodálkozunk a csillagos égre. Megszámlálhatatlan égitest, számunkra elképzelhetetlen messzeségben… s

mi itt, ezen a földön, ebben a „szűk határú lét”-ben.

Egyszerre félelmetes, ugyanakkor fölemelő.

Péter ott a bárkában, Jézus lábainál biztató, bátorító szót hall: Ne félj! Amit azonban Jézus hozzáfűz, az teljességgel érthetetlen számára: ezentúl emberhalász leszel. (Lk 5,10)

A többieket is elfogta a félelem. Kimondhatatlan ereje volt ennek az élménynek, ennek a találkozásnak. Lehet, hogy a megrendítő élmény hatására nem is emlékeztek már arra, miről beszélt Jézus a domboldalon összesereglett tömegnek.
Az evangélista röviden csak ennyit mond: partra vonták hajóikat, mindenüket elhagyták és követték Jézust.

Érdemes egy kissé elidőznünk a történetnél.

Az isteni erő megtapasztalásánál. A fenségesnél.

Fenséges mindaz, amivel szemben az ember jelentéktelennek érzi magát, ami megdöbbenést, rémületet, bénultságot, csodálkozást vált ki. Ilyen lehet az óceán, ami felfoghatatlan méreteivel lenyűgözi az embert, a természet, az elemek tombolása, amivel szemben kiszolgáltatottnak érezzük magunkat…

Madeira – az ember jelentéktelennek érzi magát

 

Menj el tőlem! – kéri Péter Jézust. Érthető ez az emberi reakció, ami Péterből, a tapasztalt halászból fölfakad. Ne félj! – válaszol Jézus. Bármilyen esendő és

jelentéktelen az ember az isteni erő láttán, Jézus mégis számít rá. Elhívja: emberhalász leszel.

Péternek és társainak megváltozik az élete. Ehhez szükség volt bizalomra, bátorságra. Szükség volt arra, hogy Péter ne legyen beképzelt a tudományára, és bár a tapasztalat mást tanít, mégis képes arra, hogy kimondja: bár egész éjszaka hiába fáradoztunk, a te szavadra kivetem a hálót. A te szavadra!

Vajon készek vagyunk-e arra, hogy reménytelen helyzeteinkben is kimondjuk: Uram, a Te szavadra mégis… Vajon mi készek vagyunk-e arra, hogy leboruljunk Jézus előtt? Képesek vagyunk-e arra, hogy belássuk parányi voltunkat? Tudjuk-e megvallani esendőségünket? Vállalni tudjuk-e, hogy magunk mögött hagyjuk azt, ami biztos, és Jézust követve járjunk a bizalom, a hit, a remény útján?