A búcsúzás sosem könnyű. Otthagyni azt, ami ismerős, ami megszokott. Otthagyni a helyet, ahol jól éreztük magunkat. Elválni azoktól, akik eddig társaink, barátaink voltak. Elköszönni azoktól, akik – úgy éreztük – hozzánk tartoznak, s akik bennünket is magukénak éreztek.
Elindulni a biztonságot adó helyről. Elengedni kezeket, amelyek megtartottak. Új célok felé tekinteni.
Új célok felé (a szerző fotói)
Jézus bátorítja tanítványait. Azt mondja nekik, hogy ne nyugtalankodjanak.
Az Atyáról beszél, akinek a házában sok hely, sok hajlék van.
Azt is mondja a tanítványoknak, hogy ismeritek az utat. (Jn 14,1–12) Feltételezi róluk, hogy a tanításból, amit tőle hallottak ott, a Galileai-tó partján, sok mindent megértettek.
Azt is feltételezi Jézus, hogy mindabból, amit láttak, amit tőle hallottak, azt is megértették, hogy
ő az Istenről beszélt, aki teremtő, aki gondviselő, aki irgalmas, aki kitárt karral vár mindenkit, még ha eltávolodott is tőle.
„Nem lehet olyan távol, hogy ne lenne közel hozzánk” – olvastam valahol egy hirdetésben. Az Isten országa közöttünk van, erről az országról tett tanúságot a Názáreti Jézus.
Tanítványainak mondja: Ismeritek az utat! Tamás azonban, aki kételkedéseivel nagyon közel áll hozzánk, így válaszol: Azt sem tudjuk, hová mész! Hogyan ismerhetnénk hát az utat?
Ekkor hangzik el Jézus sokszor idézett kijelentése: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”
Bízva, hogy nem maradnak segítség nélkül
Az embernek életében többször is váltania kell. Ott kell hagynia azt, ami addig körülvette, és kockázatot kell vállalnia, útra kell kelnie. Nemcsak annak, aki befejezte az iskolát, és más tanulmányok állnak előtte. Annak is,
aki házasságot köt: ott kell hagynia az eddig megtapasztalt függetlenséget,
és egészen új élethelyzetben kell folytatnia az életét. Kimondja egy férfi és egy nő: holtomiglan-holtáiglan. Szorongással, de telve reménységgel, és bízva abban, hogy nem maradnak segítség nélkül.
De ugyanilyen – vagy talán sokkal mélyebb – szorongás járja át azt az embert, aki elveszítette a párját. Amikor magára marad valaki. Elsötétül a világ, a gyász óráiban, heteiben, hónapjaiban csak a sötétséget tapasztalja, és sejtelme sincs, hogyan tovább? Lesz-e egyáltalán tovább? Vagy vége mindennek? Hová vezet az út?
Magára marad, elsötétül a világ
Amikor tevékeny élete után nyugdíjas évei kezdődnek, akkor is valami egészen újjal találja magát szemben az ember. Nincs már senkinek szüksége rám? Hiába mindaz a tudás, amit birtokolok? Ennyi volt csupán az élet?
De válsághelyzetet jelenthet az is, hogy felnőttek a gyerekek, elköltöztek, ki-ki éli a maga életét. Mi értelme van ezután az életnek? Segítenénk, de nem kérik. Figyelmeztetnénk őket, de csak feszültség támad belőle. Ezért neveltem őket? Ez az eredménye annak, hogy szívünket-lelkünket beleadtuk, hogy nekik jó legyen?
A tanítványaitól búcsúzó Jézus szavai szélesebb összefüggéseket tárnak föl.
Ő az Atyától jött. Embersége, amit közvetlenül megtapasztalnak tanítványai, nem a teljesség. Az Istennek, az Atyának a teljessége sejlik föl mögötte.
Aki engem lát, mondja, látja az Atyát is.
Életútról szoktunk beszélni. Arról, hogy előtte még az élet. Vagy arról, hogy a pályát végigfutotta. De szoktunk beszélni különböző válsághelyzetekről, életközepi válságról, amikor összezavarodik az ember körül a világ. Kiutat keresünk. Vezetőre volna szükségünk. Örülnénk, ha valaki ismét kézen fogna bennünket, mint egy gyermeket.
A pályát végigfutotta
Elbizonytalanodunk. Hiába tanultuk meg a keresztény hit igazságait, tételeit,
úgy érezzük, hogy nem él bennünk a hit. A hit, amely más, mint a tudás. A hit, amely titokzatos, mély,
úgy is fogalmazhatnánk, hogy létezésemet érintő kapcsolat köztem és a végtelen Isten között.
Aki útra indul, annak előre kell néznie. Messzebbre kell látnia, fölemelt fejjel kell járnia. Még akkor is, ha közben úgy érezzük, hogy mázsás súlyok vannak a lábunkon.
Minden élethelyzetben, legyünk fiatalok vagy idősek, legyünk a pályánk kezdetén vagy legyünk akár a végén, tudnunk kell, hogy nem állhatunk meg, hanem végig kell járnunk a számunkra kitűzött utat.
Pályánk kezdetét...
Én vagyok az út! – mondja Jézus. Vele együtt kell járnunk életünk útját. Felismerni, hogy ő nem hagyott bennünket magunkra, a legreménytelenebbnek látszó helyzetben sem.
Tóth Árpád írja:
Most, hogy megint útfélre estem,
eltűnődöm e téli esten,
mi volt az élet, Uram, Isten?
Majd felsorolással folytatja, végül megfogalmaz egy csodálatos istenélményt:
Fekszem, megadva, békén, resten,
s néz rám, át a végtelen esten
tűnődve sorsomon, az Isten.
(Új tavaszig vagy a halálig)
Nem hagy el az Isten, még akkor sem, ha sokszor úgy érezzük, hogy magunkra maradtunk. Jézus nem ígért tanítványainak kényelmes életet. De azt igen, hogy
nem hagy árván bennünket.
És azt, hogy mi is követhetjük majd őt az Atyához. S ha van bennünk bátorság Jézus követésére, ha van bátorság bennünk mások szolgálatára, ha föl tudjuk venni a keresztünket mindennap, akkor nem lesz értelmetlen és hiábavaló az életünk. Akkor – Krisztus szenvedéseiben részesülve –, amint Szent Benedek Regulájában olvassuk: szárnyaló szívvel járhatunk az ő parancsainak útján.
