A kereszt hozzátartozik Jézus követéséhez. Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét! – figyelmezteti Jézus a tanítványokat. (Mt 16,24)
Mi is a kereszt? Jel, amelynek ellene mondanak. Jel, amely sokakat zavar. Olyan
jel, amelyet szívesen állítanak fel hegycsúcsokra,
hogy az emberek tekintetét fölfelé irányítsa.
Igen, van a lenn és van a fönn. Van a szűkös földi világ, és vannak a végtelen távlatok. Senki sem szeret bezárva lenni. Mindannyian vágyódunk a szabadságra, a kötetlenségre, a bezártságból szeretnénk kitörni, szeretnénk, ha távlatokat nyerne az életünk.
... hogy az emberek tekintetét fölfelé irányítsa (a szerző felvételei)
S közben megfeledkezünk arról, hogy a kereszt nem csupán jel. Valóság, teher, megkötöttség, vállalás. Senki sem szereti, ha korlátozzák. Senki sem szeret terheket hordozni. De ahhoz, hogy a kereszt valóban jellé váljon, föl kell cipelni a hegyre. Föl kell vonszolni a Golgotára. Nem egyszerű vállalkozás. Vele jár a kockázat, hogy útközben összeesik a kereszt hordozója. De ha nem viszi föl Jézus a keresztet a Koponyák hegyére, ha nem vállalja a látszólagos megszégyenülést, a kínok kínját, a fölfeszíttetést, akkor nincs megváltás. Nincs teljes élet.
Paradoxon, látszólagos ellentmondás.
Hogyan lehetséges, hogy élet éppen az élet odaadásából származik? Ellentmond ez minden ösztönös vágyunknak.
Pedig ez a valóság: aki önző módon csak magának akar élni, soha nem lesz boldog. Értelme az odaadásnak van, a másokért való életnek.
Teher, megkötöttség, vállalás
De jó volna, ha megértenénk ezt a jézusi üzenetet! De jó volna, ha képesek lennénk kitörni kisszerű önzésünkből!
Fekete Gyula nevére talán még emlékeznek, akik felelősen gondolkoznak, akik felelősséget éreznek népünk, nemzetünk, Európa jövőjéért. A következőket írja:
„Józan ésszel felfogni sem lehet, hogyan, milyen
nemtörődöm közönnyel készülődnek kollektív öngyilkosságra az európai civilizáció népei,
a halál kultúrája hogyan gázolja le az élet kultúráját (II. János Pál) a politikában, a tudományokban, a művészetekben, a gazdasági-társadalmi berendezkedésben. (…) A maga egészében felelős a társadalom a jövő teherbíró megalapozásáért, s a részvételre ebben a munkában a gyermektelenek számára is bőven kínálkozik alkalom.
Családi keretek között is, a közéletben is sok gyermektelen besegít, minőségi többlettel pótolja a mennyiségi hiányt. A jövő munkása a hivatásának élő tudós, művész is,
meglehet a gyermektelen tanárnő egész életét a jövő nemzedékek szolgálatában égeti el.
Viszont az »akaratlagos« élősködők okozta hiányt megsínyli, megszenvedi a társadalom, leghamarabb az elvénülésben.” (Európa S.O.S! –Hitel 2007. július )
Minőségi többlettel pótolja a mennyiségi hiányt
Éljünk magunknak? Hedonista, konzumista, individualista – élvhajhász, fogyasztó, önző – világban élünk, ahol a másik ember nem számít, csak az „én”, – olyan világban, ahol ostobaságnak tartják a másik ember szolgálatát. Bizonyítja ezt többek között az is, hogy az úgynevezett
segítő hivatások, az emberrel közvetlenül foglalkozók alig vannak már jelen: tanárok, ápolók, gondozók, lelkipásztorok…
Történelmi felelőssége van az iskolának. Napjainkban különösen is. Amikor a befogadhatatlan tudásmennyiséggel birkózunk, megfeledkezünk arról, hogy közben emberi módon kellene élni. Szükséges a korszerű tudás. De legalább annyira, vagy talán még inkább fontos az emberség. Felnőttnek, gyereknek egyaránt. Meg kellene tudni szólítani egymást. Figyelnünk kellene egymásra. Meg kellene hallgatnunk a másikat. Tudnunk kellene megbocsátani. Együttérzőnek kellene lennünk. Tudnunk kellene együtt sírni a sírókkal, együtt örvendezni az örvendezőkkel. Tisztelnünk kellene minden élőt. Rácsodálkoznunk kellene a világ sokszínű szépségére. Meg kellene tanulnunk élni.
Föl kell tennünk a kérdést: vajon tanít-e élni az iskola?
Figyelnünk kell egymásra
Olyan iskoláról álmodom, amelyben otthon érzi magát mindenki. Olyan iskoláról, amelyben az idősebbek szeretik a fiatalokat, a fiatalok pedig tisztelik az idősebbeket. Olyan iskoláról, amely
nem azt próbálja pótolni, amit a szülők nem adtak meg a gyermekeknek, hanem amely együtt nevel a szülőkkel, akik felelősséget éreznek a jövőért.
Ahol a szülők és a pedagógusok együtt törődnek a gyermekekkel. Olyan iskoláról, amelyben megbecsüli a társadalom azokat, akik a jövőért dolgoznak. Olyan iskoláról, amely képes arra, hogy közömbösítse a média uralmát.
Iskola, amely közömbösíti a média uralmát
Ismét Fekete Gyulát idézem, aki még nem látta a mobiltelefonokba gabalyodott gyerekek kifejezéstelen arcát:
„Életellenes a médiára – elsősorban az elektronikus médiára – bízott szocializáció. Évezredeken át mindenekelőtt a család szocializálta a gyermekeket, az ifjúságot, az új nemzedéket. (…) Nagyotmondásnak tetszik, bár meggondoltan vallom: a sajtószabadsággal ocsmány módon visszaélő, az életellenes hatásvadászatban,
az ösztönvilág hergelésében gátlástalan tévé meglehet, egyedül is képes társadalmak elpusztítására.
Kártékonykodása, züllesztése a legteljesebb szabadságot – végtére is: a sajtószabadságot – élvezi.”
Erőfeszítésekre van szükség. Azt is mondhatnám: bátran fel kellene építenünk egy „kontraszt-társadalmat”, amelyben az önzetlenségé, a vállalásé, az odaadásé a főszerep. Jézus ezt várja el azoktól, akik követni akarják őt. Ezt várja el tőlünk.
