Ha volna Isten… – halljuk gyakran. Mert tele van az élet gyűlölettel, pusztítással, s végül ott van mindenki számára a halál. Egy nyilvános beszélgetésben fakadt ki egy író – a nevét hadd ne írjam le –: „Haragszom az Istenre. A halál miatt.”
Jézus arról beszél a kortársainak, hogy Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.
Nem tudunk szabadulni a titkoktól. Attól, hogy
értelmünkkel nem tudjuk felfogni, felfejteni a halál titkát. De még az életét sem.
Hogy mi az élet? Sokan sokféle választ adnak rá. Az életnek a jeleivel találkozunk. A mag kicsírázik, szárba szökken. Az anya méhében megindul egy titokzatos sejtosztódás, és ember születik a világra. Döbbenetes élmény látni, ahogy föláll egy most született kiscsikó. Vagy ahogy feltöri a tojás héját a kiscsibe. Ahogy kiröpülnek a fészekből a fiókák. Ahogy kirügyeznek a fák.
De nem lehet nem elgondolkodni, amikor az elszínesedő, majd lehulló faleveleket látjuk. Amikor rádöbbenünk, hogy mi magunk is benne élünk a természet világában, s megtapasztaljuk a múló időt. Szembesülünk a halál tényével. Babits mondja rémülten: „Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó.” (Ősz és tavasz között)
Természetes vágya minden embernek, hogy a kézzel fogható, az érzékekkel megtapasztalható valóság mögé lásson. A gyermek is kíváncsi: vajon mi van a függöny mögött? Mindenki kíváncsi: vajon hová visz az út, ha átlépek a most még zárt ajtó küszöbén?
A dolgok „hogyan”-jára keressük és többnyire megtaláljuk a választ. Ezzel foglalkozik a tudomány. Mér, számol, elemez, következtetéseket von le. De hogy mindez miért? Amikor lehetne úgy is, hogy nem vagyok? És mégis vagyok, élek, itt és most – de miért?
Az innen és a túl kérdése mindenkit izgat.
Hogy mi van innen, többé-kevésbé tapasztaljuk. Itt van az élet. De tulajdonképpen mi is az élet? Az élet jelenségeivel találkozunk. De megnyugtató meghatározását nem találjuk.
Képes az ember technikai csodákat alkotni, bonyolult rendszereket, egyre nagyobb képességekkel rendelkező eszközöket. De nem képes arra, hogy életet teremtsen. Egy katicabogár vagy egy szúnyog „előállítása” meghaladja az ember képességét. Elpusztítani azonban képesek vagyunk mindent, ami él.
Az élet kioltására van hatalmunk. Teremtésére azonban nincs.
Mi van odaát? Van-e egyáltalán „odaát”? Hamlet töprengését jól ismerjük: „Meghalni – elszunnyadni – és alunni! / Talán álmodni: ez a bökkenő; / Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent.” (William Shakespeare)
Isten az élők Istene. Jézus erről beszél. És Jézus egész élete ezt üzeni minden gyötrődő embernek: nem a halálé az utolsó szó. Ő maga az út, az igazság és ő maga az élet. (Jn 14,6)
Jézus halála történeti valóság.
Szenvedésének, halálának közvetlen tanúi voltak. És valóság, hogy húsvét hajnalán üres sírt találtak az asszonyok és a tanítványok.
És az is történeti tény, hogy azért a hitért, hogy Jézus él, hogy a halála után is találkoztak vele, Jézus tanítványai készek voltak odaadni az életüket.
Jézus kortársait, akik még nem tapasztalták meg az első Húsvét valóságát, nagyon is izgatja, hogy mi van odaát. Érthető és emberi a kérdésük, vajon kinek lesz majd a felesége a megözvegyült asszony, akit férje halála után ismét feleségül vettek? (Lk 20,27,34–38)
Jézus válasza egyértelmű: ami odaát van, az más. Az
emberi ésszel és képzelettel fel nem fogható. Az Isten teljességében ott van az élet.
Nem emberi elképzelés szerint. Ez már a hit valósága.
Jézus az őt kérdezőknek fölidézi a csipkebokorban Mózesnek üzenő Istent: azt, aki „van”, aki „velünk van”, „értünk van”. (Kiv 3,14) Mindannyiunk számára kihívás, hogy ne ragadjunk le a felszínnél, hanem szünet nélkül keressük, hogy „Mi van túl minden tarkaságon?” (Babits Mihály: Zöld, piros, sárga, barna)
Ne ragadjunk bele az „itt és most” valóságába. Itt és most kell úgy tekintenünk az életre, minden élőre, nem utolsósorban a saját életemre, mint olyan titokra, amelynek a mélyén ott rejtőzik a Teremtő, akinek és akiért él minden.
Ha nem vagyunk képesek életet teremteni, akkor legalább annyit tegyünk meg, hogy határozottan kiállunk az életért. El kell ítélnünk minden pusztítást, gyilkolást, rombolást. Világossá kell tennünk nemcsak a magunk számára, hanem az egész társadalomban, hogy
igenis van különbség jó és rossz között. Minden jó, ami az életet szolgálja, őrzi, erősíti. És ami pusztítja, gátolja, rombolja, gyilkolja, az egyértelműen rossz.
Ha volna Isten… sóhajtanak sokan, látva a világunkban eluralkodó rombolást… Mert rombolni, gyilkolni nem csak fegyverekkel, robbanóanyagokkal lehet. Gyilkos tud lenni a szó, amely megbotránkoztat, elriaszt, ahelyett, hogy közösséget formálna és erősítene. Gyilkos tud lenni az olyan politika, amely nem törődik egyformán minden ember méltóságával. Gyilkos tud lenni minden mulasztás, amely hagyja, hogy szabadon garázdálkodjanak a pusztítás erői. És ne feledjük: ki lehet oltani a biológiai életet. És meg lehet gyilkolni, el lehet pusztítani a szellem, a lélek életét is.
A felelősséget nem lehet másra áthárítani. Amit én megtehetek, azt nekem kell megtennem. S amit én mulasztok, azért én magam vagyok a felelős.
Mi van túl? – kérdezzük újra meg újra.
Túl van a mi emberi felfogóképességünkön. Ez már hitünk titka.
De mi van itt? – kérdezhetjük ismét és ismét. Rajtunk áll, hogy emberibbé tesszük-e ezt az egyszeri és megismételhetetlen életet. S nem szabad elfelejtenünk: emberibbé akkor válik az életünk, ha helyet engedünk benne az Istennek, aki nem a holtak, hanem az élők Istene. Aki által mindenek lettek.
