Sokoldalú életművét talán az fogja össze, amit valláspedagógusként a legfontosabbnak tartott: azt akarta, hogy tanítványai bezárkózástól és elzárkózástól mentesen, minden sejtjükkel átélt meggyőződéssel, a világegyházra nyitott tágassággal és hamisítatlan szellemi komolysággal képviseljék a kereszténységet saját koruk körülményei között. És természetesen csak azért törekedhetett erre, mert személyével maga is ezt állította eléjük. Kivételes tájékozottsággal látta át, mi történt egyházának történetében és a világpolitikában a hatvanas évektől kezdődően, és

természetesnek tartotta, hogy a világegyház kontextusában kell támpontokat keresnie,

azaz nem szűkítheti horizontját egyetlen országra vagy földrészre.

Beszédes azonban, hogy arra a kérdésre, mit tett volna másként hosszú élete során, azt felelte: a média és a kommunikáció ügyébe kevesebb energiát kellett volna fektetnie. Évekig vezetője volt katolikus sajtótermékeknek, az Új Embernek és a Magyar Kurírnak, s 1989 és 1995 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kommunikációs irodájának élén állt, ám túlságosan foglalkoztatta a teológia és az irodalomtudomány ahhoz, hogy hosszú távon meg tudta volna vetni lábát ezen a területen.

Ezért kötődött két igazi szellemi „gyermeke” a tudományhoz: a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapító rektoraként a szerzetesség tapasztalatát kívánta összekötni a kor szellemi színvonalán mozgó hittudománnyal, a Vigilia folyóirat főszerkesztőjeként pedig a tudományos ismeretterjesztés legnemesebb hagyományát követve tájékoztatott

az egyháztörténet eseményeiről, a kortárs irodalom folyamatairól és a teológiai gondolkodás szüntelenül megújuló erőfeszítéseiről.

Harmincöt éven át irányította a Vigilia munkáját, s már a folyóirat néhány témája is érzékeltetni tudja, mi minden érdekelte a művészet, a tudomány és a társadalom valóságából: a lap éppúgy foglalkozott a gyermekszegénységgel, mint a vallás és a természettudomány kapcsolatával, éppúgy elemezte a II. vatikáni zsinat recepcióját, mint a magyarországi cigányság helyzetét, s megszólaltatta Mészöly Miklóst és Konrád Györgyöt, akárcsak Franz König bíborost.

Ez a már-már polihisztori érdeklődés két tényezőnek köszönhetően nem vált parttalanná Lukács László életében. Először is azért, mert szellemi ízlésével mindig megtalálta azokat az intellektuális tőkesúlyokat, amelyekhez hozzá tudta kötni tanári és tudósi tevékenységét. Ilyen tőkesúly volt számára Joseph Ratzinger, akinek a hatvanas évek vége megbolydult világában készített teológiai bevezetése neki köszönhetően vált Magyarországon is klasszikussá, és nem véletlen, hogy

a Ratzingerről szóló egyetlen (igencsak testes) magyar könyvnek éppen Lukács László a szerzője.

Hasonló tőkesúly volt az életében Thomas Merton, a formabontó szerzetes, akinek politikai érdeklődésű szemlélődő életstílusa mérce volt számára, akárcsak Romano Guardini, a művészetet és az irodalmat oly fontosnak tartó német teológus, akit valódi mesterének tekintett (hasonlóan egyébként egy bizonyos Jorge Mario Bergoglióhoz, aki Guardini tanulmányozása céljából töltött hosszabb időt Németországban).

Másrészt azért nem vált töredezetté szerteágazó érdeklődése, mert a szerzetesség adott formát egész szellemiségének. Egyik utolsó interjújában úgy fogalmazott, azt tartja fontosnak, hogy „a világítótorony magasából” nézze az eseményeket.

A világtól való elkülönülésnek és a világhoz való közelségnek ebben az egységében már eleve a szerzetesi eszmény köszön vissza,

de a szerzetesi magány és a szerzetesi közösség más területeken is érvényesült az életében.

Meglehetősen kényes dolog, de tény, hogy a nyolcvanas években meredeken felfelé ívelő karrierlehetőségek nyíltak meg előtte, főként egyházi téren, és a szerzetes lelkiismerete kellett ahhoz, hogy elhárítsa ezeket a – megítélése szerint – vállalhatatlan engedményeket kívánó lehetőségeket. És ugyanez a szerzetesi fegyelem és szerzetesi elmélyülés volt szükséges ahhoz, hogy könnyen

ráhangolódjon Teréz anya nagyságára, akinek már 1986-ban kísérője és tolmácsa volt, és legavatottabb megismertetője lett Magyarországon.

Utolsó megjelent írásai az egyházi dialógusról, az új evangelizációról és az irgalmasság kultúrájáról szóltak. Ez a három témakör önmagában is pontosan tanúsítja, mit tudott az a nagy nemzedék, amelynek egyik utolsó tagja volt: együtt lélegzett a világegyházzal, nem fáradt bele a kutatásba, és nem volt hajlandó beállni a Bólogató Jánosok közé. Feladta a leckét azoknak, akiket maga mögött hagyott, s akiknek azért ad lendületet, mert bár tudják, hogy a nagy generáció utolérhetetlen marad, csak ezt a mércét érdemes szem előtt tartani.

 

Nyitókép: Magyar Kurir, Fotó: Merényi Zita